Aznap reggel Roland a konyhámban állt, egy törülközővel az új tengerészkék öltöny gallérjába dugva, pirítóst evett a mosogató fölött, hogy ne kerüljön morzsák. “Outlet mall,” mondta, miközben megérintette a hajtóát. “Senki sem fogja tudni.”
Hat órával később 140 ember mindent tudott róla, kivéve azt, ami számított.
Az orgona leállt. Myrna a fia felé hajolt, és egy mondatot nyomott a fülébe, Dakota pedig úgy lépett el tőlem, mintha egy pocsolya lennék.
“Nem vehetem feleségül.”
Néhány vendég nevetett, várva a poént. Aztán Dakota lenyúlt Gavinhoz, a hét éveshez, aki tizenegyszer próbálta ezt a sétát, felemelte a gyűrűt a szaténről, és bedugta a kabátjába. Gavin nem sírt. Megfordult, és meglátta Rolandot, egyedül az első sorban, az én oldalamon.
“Nem megyek feleségül egy takarítólányhoz.”
Myrna az egész egyháznak elmondta, hogy a mostohaapám nem is az igazi apám. Dakota egy ápolt ujjával a folyosón végigmutatott, és beszélt a légierő szerződéseiről és az Orsini nevéről. Roland felállt, térde pattogott, és azt mondta neki, hogy soha nem hazudott a munkájáról. Dakota azt mondta, hagyja, hogy azt higgék, valaki.
Ez volt az, ami megütötte. Tizennyolc év, két munka, egy eltört váll, és soha nem láttam annak az embernek a szemét áztatva.
Átlépett hozzám, és bocsánatot kért. Nekik. Lejöttem az oltárlépcsőn ruhámban, és megfogtam őt, és olyan illata volt, mint a padlóviasz és a gyógyszertárban használt aftersáv, amit minden decemberben veszek.
Dakota lemondta a fogadást, és biztonságot ajánlott.
Aztán mindkét hátsó ajtó kinyílt, és egy hadsereg kék ruhás nő lépett végig a középső folyosón, mögötte négy tiszt. Elhaladt Jay mellett. Elhaladt Dakota mellett. Megállt Roland előtt, tisztelegett, és Kouris ezredesnek szólította. A titkár irodája csütörtök óta próbálgatta a telefonját.
Roland felállt a outlet-mall öltönyében, és visszaköszöntött.
A mappa a karja alatt
Először a keze lehajtott. Ez a szabály, később tudtam meg. A fiatalabb tiszt tartja a versenyt, amíg a idősebb be nem fejezi.
Roland befejezte. Úgy nézett a saját kezére, mintha kölcsönvette volna.
“Őrnagy,” mondta. “Egy templomban vagy.”
“Igen, uram. A szomszédod megmondta, hol találunk téged.” Rám pillantott, aztán a ruhámra, majd vissza rá, és az arca egyszerre tett valami udvarias és nyomorult. “Mrs. Sherri Pruitt. Azt mondta, megölnéd, uram.”
“Igaza van.”
Valaki a padsorban nevetett, most igazi, és gyorsan elhalt.
A századosnak egy bőr mappája volt a bal karja alatt. Nem nyitotta ki. Mindkét kezével kinyújtotta neki, ahogy a felügyelők osztották ki a programokat, és a neve egy kis réz rúdon volt a szalagok felett. KOSTER.
“Uram, Tamara Koster őrnagy vagyok. Whitlock tábornok küldött minket a Warren-i Arsenalból. A titkár szerdán jóváhagyta a fejlesztést. A Kiváló Szolgálati Kereszt, uram. Ramadért. 2004 áprilisára.”
A templom olyan hangot adott ki, amit még soha nem hallottam épülettől. Kb. 140 ember egyszerre keményebben ül.
Ránéztem Rolandra. Roland a mappát nézte.
“Az már régen volt, őrnagy.”
“Igen, uram. Whitlock tábornok szerint kedd volt. Azt mondja, emlékezni fogsz, mert azt mondtad neki, ha kedden meghal, soha nem engednéd meg, hogy véget érjen.”
Roland szája megmozdult. Egy mosoly sem. Az előtte lévő dolog.
Kérdéseim voltak. Körülbelül négyszáz volt belőlük, és mindegyik hülyén hangzott a fejemben. 2004 áprilisa. Hét éves voltam. Az a tavasszal vette feleségül az anyámat. Emlékszem, hogy júniusban hazajött egy vállal, ami nem ment a füle fölé, és anya azt mondta, ne lógassam a karjára, és én mégis rákapaszkodtam.
Az a váll. Azt, akit a felmosásért hibáztattam.
“Mi történt kedden?” Azt mondtam.
Nem akartam hangosan kimondani. Menyasszonyi ruha, oltár, száznegyven telefon, és úgy kérdeztem, mintha tizenegy éves lennék, és ő későn jött haza.
Roland nem válaszolt.
Koster őrnagy igen. Először ránézett, de ő semmit sem adott neki, és szerintem úgy döntött, semmi sem volt engedély.
“Egy konvoj tűz kapta a város előtt, asszonyom. A legidősebb tiszt akkor Kouris őrnagy volt. Az egyik teherautó égett, egy hadnagy a fülkében szorulva. Visszament érte. Kétszer. Másodszor viszte ki azon a vállon tűz alatt körülbelül kétszáz méteren át.” Úgy mondta, mintha egy bevásárlólistát olvasna, mert így képezik őket, és valahogy ez még rosszabbá tette a helyzetet. “A hadnagy Christian Whitlock volt.”
Hallottam, ahogy egy pados nyikorg Dakota mögött.
Jay Orsini félig állt, mióta az ajtók kinyíltak, egyik kezével a padon állt, a másikkal simította a nyakkendőjét, mert azt hitte, esküszöm, hogy öt rendőr jött az esküvőre érte.
A keze megállt a nyakkendőn.
“Whitlock,” mondta.
Ez volt az első szó, amit egész délután mondott. Úgy mondta, ahogy egy kutya nevét mondod, aki egyszer megharapott.
Koster őrnagy enyhén felé fordította a fejét. “Uram. Ismernéd a tábornokot. Az irodája áttekinti a futóműdről.”
Jay leült. Az arca a templom falainak színébe vált, szürke-fehérre, az a kőre, amit kitakarítottak.
Myrna megragadta az ujját, és valamit suttogott. Ő lerázta őt anélkül, hogy ránézett volna.
Az oltárnál Dakota a kezét a kabátja zsebére tette, pont ott, ahol a gyűrű volt. Mintha elkezdene beszélni.
“Ő takarító,” mondta.
Ezt mondta a őrnagynak. Úgy mondta, mintha egy elírást javítana.






