Koster őrnagy hosszú pillanatig nézett rá. Talán negyven éves volt. Az az arca éveken át udvarias volt a férfiakkal, akik magasabb rangú voltak, és néhányanokkal, akik csak azt hitték, hogy ők is így vannak.
“Igen, uram,” mondta. “A tábornok is említette. Azt mondta, a ezredes negyvennégy évesen nyugdíjba vonult, hogy felneveljen egy kislányt, és ha egy iskolai folyosón találjuk felmosóval, ott kell tisztelegnünk neki.”
Aztán teljesen hátat fordított Dakotának, és ez egy maga mondatának felelt meg.
“Uram, a bemutató hétfőn van. Washington. A tábornok azt szeretné, ha elhozná a családját.”
Roland végül átvette a mappát.
Nem nyitotta ki. A mellkasához szorította azzal a kézzel, amelyen még mindig kazánolaj volt a nagyujj alatt, és rám nézett.
“Sajnálom, kölyök,” mondta újra. Halkabb.
“Ha még egyszer bocsánatot kérsz ebben az épületben,” mondtam, “megütök a csokrommal.”
“Hol van a csokrot?”
Fogalmam sem volt. Valahol a takarító lánya körül ejtettem.
Gavin leszállt az oltárkorlát melletti helyéről, még mindig mindkét kezével az üres párnát tartotta, mintha egy olyan feladat lenne, amiből nem bocsátották el. Odalépett Rolandhoz, és kinyújtotta a kezét.
Semmi sem volt rajta. Így is kinyújtotta.
Roland meghajolt, térdre pattogott, és a mappát a szatén tetejére tette.
Gavin nagyon egyenesen állt.
Mögöttem hallottam, ahogy Myrna azt mondja: “Dakota. Javítsd meg.”
A második javaslat
Dakota úgy jött le az oltárlépcsőn, ahogy férfiak leszállnak a színpadról, miután egy beszéd rosszul sikerült. Senkire mosolyogva. A kabátját gombolta.
A telefonok még mindig fent voltak. Mindannyian. Az unokatestvérem, Kiana a hatodik sorban oldalra tartotta a sajátját, ami azt jelentette, hogy forgatott, és Kiana soha nem forgatott olyat, ami ne került volna négy platformra vacsorára.
“Alina,” mondta Dakota. “Beszélhetnénk valahol?”
“Valahol járunk.”
“Magánban.”
“A másik részt nyilvánosan csináltad.”
Nevetett. Ez volt a próbavacsora-nevetése, amit a lasagnámról szóló részben használt, ami azt jelzi a szobának, hogy mindketten benne vagytok.
Senki más nem nevetett.
Kb. három lábnyi lábnyiól megállt tőlem. Roland a vállamnál volt. Koster őrnagy egy lépést hátralépett, és mögötte álló négy tiszt a folyosó mentén állt, mint egy kerítés.
“Nézd,” mondta Dakota. “Anya mondott néhány dolgot. Mondtam néhány dolgot. Stressz volt. Tudod, milyen volt ma.”
“Ott voltam.”
“Rendben. Szóval.” A kabátjába nyúlt, elővette a gyűrűt, és két ujja között tartotta, a gyémánt az ablakot fogta, ahogy egy gyereknek mutatnál egy negyedet, amit a füle mögött találtál. “Csináljuk. Csak csináljuk. Vikram atya még mindig itt van. Mindenki még mindig itt van.”
Ránéztem a gyűrűre.
Két és fél éve váratott rá. A telefonomon egy tizenkét órás műszak alatt a Henry Fordnál felvettem, elküldtem neki a linket, és azt mondta: Drágám, kicsit egyszerű.
“Most takarítólányhoz akarsz menni,” mondtam.
“Ne tedd ezt.”
“Kérdezem. Szeretném tisztázni a szabályzatot.”
Az állkapcsa összeszorult. Átnézett rajtam az egyenruhákra. Ez a pillantás volt az egész válasz, és tudta, hogy láttam, és mégis folytatta.
“Nem tudtam, ki ő.”
“Tudtad, ki ő. Ő volt az, aki elvitt az összes családotok vasárnapi vacsorájára, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy a belvárosban parkolok. Húsvétkor megjavította anyád szemétlejáróját. Abban a öltönyben a csúnya barna unokatestvér.”
“Nem erre gondolok.”
“Tudom, mire gondolsz.”
Mögötte Myrna kijutott a padsorból. Lement a folyosón pezsgős vőlegény anyja ruhájában, ami többe került, mint az én autóm, és egyenesen elhaladt mellettem, és megállt Roland előtt.
“Ezredes,” mondta.
Olyan melegen mondta. Ez volt a lényeg. Már teljesen új hangja volt számára, amit a püspökön és Jay tábláján használt.
“Ezredes, remélem, megérti. A családok mondanak dolgokat ilyen napokon. Senki sem magyarázta el. Ha csak elmondtad volna.”
Roland lenézett rá. Hat éves, két éves. Myrna nem.
“Mit mondtam, asszonyom?”
“A szolgálatod. A te… háttér.”
“Mondtam, hogy a Kennedy Középiskolában padlót mosok,” mondta. “Ez az én hátterem.”
“Nem erre gondoltam.”
“Ez már kétszer,” mondtam. “Senki a családodban ma semmit sem jelentett.”
Myrna elfordította a fejét, és először nézett rám, mióta az orgona megállt. Az a melegség máshová ment.
“Maradj ki ebből.”
“Ez az én esküvőm.”
“Már nem, nem az.”
És ott volt megint. Nem tudta megállni. Még egy őrnagy hat méterre állva és egy tábornok neve a levegőben is nem tudta tartani a táskáját.
Valaki mögöttem halkan azt mondta: “Jézusom, Myrna.”
Jay volt az.
Most már állt. Egészen. Lassan jött ki a padsorból, mint egy öreg ember a pezsgőfürdőből, és a telefonját tartva lesétált hozzánk. A képernyő megvilágított.
“Kiana Pruitt,” mondta, miközben olvasta róla. “Négyezer megtekintés. Húsz perc.” A hüvelykujjával görgetett. “Valaki Londyn-nak hívják. ‘ A vőlegény takarítónak hívja a menyasszony apját, aztán bejön a hadsereg.’ Tizenegy ezer.” Felnézett a fiára. “Az arcod rajta van, Dakota. Az ujjad. Az.”
Ugyanúgy mondta, ahogy Dakota is mondta. Ő is hallgatott.
“Apa—”
“Whitlock irodája az ellenőrzést,” mondta Jay. “Érted, amit mondok? A kritika. Aláírja a hosszabbítást, vagy nem. Harmincegy éve építettem azt a céget.”
“Megoldom.”
“Meg fogod oldani.” Jay nevetett, és ez borzalmas hang volt. “Arra mutattál, aki Whitlockot kivitte egy égő teherautóból, és így nevezted. Videón. Az én templomomban.”
“Ez nem a te templomod,” mondta Myrna.






