Arthur hangja nyugodt maradt, amikor tovább olvasta a levelet.
„To my son, who has mistaken my silence for blindness…”
Grant arca megfeszült.
— Arthur, ezt most azonnal fejezd be.
Az idős ügyvéd fel sem nézett.
„Ha ezt a levelet olvasod, valószínűleg már megpróbáltad Elizabethet hibáztatni azért, amit valójában te tettél. Ismerlek, Grant. Éppen ezért nem rád bíztam az igazságot.”
A teremben olyan csend lett, hogy hallani lehetett a kandallóban ropogó fahasábokat.
Savannah lassan elvette a kezét a gyöngysorról.
Arthur folytatta.
„Az elmúlt hat hónapban nem az volt a legnagyobb félelmem, hogy meghalok. Hanem az, hogy a halálom után a fiam megpróbálja ellopni azt, amit az életem során felépítettem.”
Grant felállt.
— Ez nevetséges.
Arthur végre ránézett.
— Ülj le.
Grant nem mozdult.
— A levelet nem neked kellene felolvasnod.
— Dehogynem. Pontosan ezt kérte tőlem Beatrice.
Arthur elővett egy második dokumentumot.
— És ez még csak az első rész.
A papírt az asztalra helyezte.
— Ez egy igazságügyi könyvvizsgálat eredménye. Hat hónapra visszamenőleg vizsgáltuk a Whitmore Alapítvány és a Blackthorne House számláit.
Grant szeme összeszűkült.
— Nem volt jogod ehhez.
— A jogot édesanyád adta meg.
Arthur lapozott.
— Hárommillió-négyszázhúszezer dollár hiányzik.
Valaki felszisszent.
Grant elnevette magát.
— Ez abszurd. Anyám pénzügyeit én kezeltem.
— Pontosan — mondta Arthur.
A nevetés eltűnt Grant arcáról.
Arthur egy újabb lapot emelt fel.
— A pénz hatvankét különböző átutalásból tűnt el. Egy részét tanácsadói díjként könyvelték el. Egy másik részét ingatlanfejlesztési költségként. De az összes tranzakció ugyanahhoz a két végső kedvezményezetthez vezetett.
Arthur rövid szünetet tartott.
— Grant Whitmore és Savannah Pierce.
A villa egyszerre tört ki suttogásban.
Savannah felpattant.
— Ez hazugság!
Arthur nem válaszolt.
Ehelyett elővett egy fekete-fehér nyomtatott fényképet.
A képen Savannah egy manhattani luxusszálloda előtt állt Grant mellett.
A dátum a kép sarkában pontosan megegyezett azzal az éjszakával, amikor Beatrice kórházi kezelésen volt.
A második fényképen Grant egy banki tanácsadóval tárgyalt.
A harmadikon Savannah egy új lakás előcsarnokában mosolygott.
Grant ökölbe szorította a kezét.
— Ezek semmit sem bizonyítanak.
— Akkor nézzük a bankszámlákat — mondta Arthur.
A projektor bekapcsolt.
A falon megjelent egy táblázat.
Dátum.
Összeg.
Számlaszám.
Kedvezményezett.
Grant neve újra és újra felbukkant.
Savannah neve pedig közvetlenül alatta.
Én továbbra is csendben ültem.
Grant rám nézett.
— Te tudtál erről.
Nem válaszoltam.
— Te készítetted ezt az egészet!
Arthur megelőzte a válaszomat.
— Nem. Beatrice készítette elő.
Grant rám meredt.
Arthur kinyitotta a levél második oldalát.
„Elizabethnek nem azért adtam hozzáférést a dokumentumokhoz, mert befolyásolható. Azért tettem, mert ő volt az egyetlen ember, aki akkor is mellettem maradt, amikor már nem tudtam semmit adni neki.”
A torkom összeszorult.
Beatrice utolsó heteiben nem tudtam, miért bízott bennem ennyire.
Most megértettem.
Arthur tovább olvasott.
„Ha Grant ma este megpróbálja megszégyeníteni Elizabethet, az azt jelenti, hogy pontosan úgy viselkedik, ahogy féltem tőle.”
Grant hátrált egy lépést.
— Ez nem lehet valódi.
Arthur felmutatta a dokumentum alján lévő aláírást.
— Ezt egy közjegyző és két tanú hitelesítette.
Grant tekintete Savannahra siklott.
A nő arcáról eltűnt minden szín.
— Grant…
— Fogd be — sziszegte.
Ez volt az első alkalom azon az estén, amikor Savannah valódi arcát láttam.
Nem a gyászoló szeretőt.
Nem a törékeny nőt, aki Beatrice gyöngyeiben ült.
Hanem valakit, aki rájött, hogy a terve összeomlott.
Arthur lassan felállt.
— Van még valami.
A szobában minden tekintet rá szegeződött.
— Beatrice nem hagyta a Blackthorne House-t Grantre.
Grant arca megkeményedett.
— Akkor kire?
Arthur rám nézett.
— Elizabethre.
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallottam.
Aztán Savannah felsikoltott.
— Ez lehetetlen!
Arthur elővett egy újabb dokumentumot.
— Beatrice végrendeletének utolsó módosítása szerint Elizabeth Whitmore örökli a Blackthorne House-t, a Whitmore Alapítvány ellenőrző részesedését, valamint a családi vagyonkezelői társaság ötvenegy százalékát.
Grant arca teljesen kiürült.
— Ötvenegy százalék…
Arthur bólintott.
— Igen.
Most már értettem, miért nem engedte Beatrice, hogy bármit elmondjak Grantnek.
Miért mondta mindig:
„Ne próbáld meggyőzni azt, aki már eldöntötte, hogy nem hisz neked.”
Grant lassan felém fordult.
— Te tudtál erről?
Most először szólaltam meg.
— Nem.
— Hazudsz.
— Nem tudtam, mit hagyott rám.
A kezemet az asztalra tettem.
— De azt tudtam, hogy nem hagyta volna, hogy bárki elvegye tőlem azt, amiért az utolsó hónapjaiban harcolt.
Arthur bólintott.
— És van még egy feltétel.
Grant szeme megvillant.
— Milyen feltétel?
Arthur visszanézett a levélre.
— Beatrice azt akarta, hogy a Blackthorne House csak akkor kerüljön Elizabeth nevére, ha Elizabeth nem próbálja megtartani a Whitmore családot egyben.
Grant zavartan nézett rá.
— Mit jelent ez?
Arthur becsukta a levelet.
— Azt, hogy Elizabeth szabadon dönthet arról, kit akar az életében.
Aztán rám nézett.
— Beleértve a férjét is.
Grant arca elsötétült.
— Elizabeth az én feleségem.
Arthur hangja változatlanul nyugodt maradt.
— Beatrice szerint ez nem jogosít fel semmire.
A terem ismét elcsendesedett.
Savannah ekkor ösztönösen a nyakához nyúlt.
A gyöngysorhoz.
Én felálltam.
Odamentem hozzá.






