Brooke telefonja néhány másodpercig mozdulatlan maradt a kezében.

Aztán elsápadt.

A képernyőn az Everest Holdings hivatalos vezetői oldala volt megnyitva.

Az én fényképem mellett ott állt:

Mallerie Whitaker – Managing Partner, Integration Committee Chair.

Ethan felnevetett.

De ez már nem az a magabiztos nevetés volt, amit egész este hallottam tőle.

– Ez nem lehet igaz.

– Miért? – kérdeztem nyugodtan.

– Mert ha te valóban az Everest egyik vezetője lennél, tudnánk róla.

Ránéztem.

– Pontosan ez a probléma, Ethan.

Randall lassan letette a poharát.

– Te… te vezeted az integrációs bizottságot?

– Igen.

– Az Everestnél?

– Igen.

– És te döntesz arról, mi történik a Whitaker Venue Technologies-zal?

Egy pillanatig senki nem szólt.

– Nem egyedül döntök – válaszoltam. – Ez egy igazgatósági folyamat. De igen. Az én bizottságom készíti elő a vezetői struktúrát a zárás után.

Brooke hirtelen felállt.

– Akkor összeférhetetlenség van!

Elmosolyodtam.

– Ez volt az első kérdés, amit én is feltettem az Everest igazgatóságának.

Kivettem a telefonomat a zsebemből, és az asztalra tettem.

– Ezért jelentettem be a családi kapcsolatomat az első napon. Ezért nem vettem részt az eredeti értékelésben. Ezért nem szavaztam az ajánlati árról.

Randall rám meredt.

– Akkor miért vagy itt?

– Mert az igazgatóság szerint a családi kapcsolatom önmagában nem akadályozza meg az ügyletet. De az, hogy ismerem a céget, ismerem a problémáit, és tudom, hogyan működik a családotok, értékes információ.

Ethan felállt.

– Nem te döntesz a jövőmről.

– Nem én döntök egyedül.

– Akkor ki?

– Az igazgatóság.

– És mit akarnak?

Ránéztem.

– Pontosan azt, amitől most félsz.

Brooke arca megfeszült.

– Mit jelent ez?

– A jelenlegi vezetőség nem maradhat változatlanul.

Randall hirtelen előrehajolt.

– Te ezt személyes bosszúnak használod.

– Nem.

– De igen!

– Ha bosszút akarnék, nem hagynám meg az alkalmazottaitokat.

Elhallgatott.

– A zárási terv szerint a columbusi üzem nyitva marad. A dolgozók többségét megtartjuk. Az ügyfelekkel kötött szerződéseket folytatjuk. A mérnökök és technikusok, akik évek óta próbálják életben tartani ezt a céget, megkapják az esélyt.

Vettem egy levegőt.

– De a vezetőségben változás lesz.

Ethan ökölbe szorította a kezét.

– Nem rúghatsz ki.

– Nem is én rúglak ki.

– Akkor ki?

– A felügyelőbizottság.

Brooke gyorsan közbevágott.

– Én jogi tanácsadóként maradhatok.

– Nem.

– Miért?

– Mert az átvilágítás szerint több személyes ügyvédi szolgáltatást számláztál a vállalatnak, miközben te igazoltad, hogy a kapcsolódó költségek üzleti célúak voltak.

Brooke nem válaszolt.

– Ezek nem nagy összegek – mondta végül.

– Nem az összeg a probléma.

– Hanem?

– A bizalom.

A szó úgy esett az asztalra, mint egy kő.

Randall lassan hátradőlt.

– És én?

– Te átmeneti tanácsadói szerepet kapsz, ha elfogadod.

– Tanácsadó?

– Igen.

– A saját cégemben?

– Már nem a saját céged lesz.

Randall arca vörös lett.

– Az én apám építette!

– Tudom.

– Én húsz évet adtam neki!

– Tudom.

– Én tettem ezt ötvenmillió dollár értékűvé!

– Nem, apa.

Ez volt az első alkalom aznap este, hogy így szólítottam.

– Te azt hitted, ötvenmillió dollárt kapsz érte.

Randall szeme összeszűkült.

– Mi a különbség?

– A vevő nem a céget veszi meg azért, mert te jól vezetted.

Megálltam.

– A vevő a lehetőséget veszi meg, hogy még meg lehessen menteni.

Senki sem szólt.

Ethan lassan visszaült.

Brooke pedig újra a telefonjára nézett.

Aztán megszólalt Diane.

– És én?

Ránéztem.

Az anyám hangja most már egészen más volt.

Nem harag.

Nem fölény.

Félelem.

– A családi alapítvány?

– Az alapítvány nem része az ügyletnek.

Megkönnyebbült.

– Akkor legalább az megmarad.

– Igen.

– És az örökség?

Egy pillanatra elhallgattam.

– Azt nekem nem kell megkapnom.

Diane szemében könny jelent meg.

– Mallerie…

– Tizenegy évvel ezelőtt ti úgy döntöttetek, hogy nincs helyem a családi vagyonban.

Lenéztem az asztalra.

– Én pedig megtanultam nélküle élni.

Randall halkan kérdezte:

– Akkor miért mentetted meg a céget?

Ránéztem.

– Nem a céget mentettem meg.

Aztán hozzátettem:

– Az embereket.

Ezután felálltam.

A vacsora véget ért.

De senki nem mozdult.

Már az ajtónál jártam, amikor Ethan utánam szólt.

– Mallerie.

Megálltam.

– Mi lesz a családoddal?

Lassan megfordultam.

– Ez a kérdés tizenegy évvel ezelőtt fontos lett volna.

– Most is az.

– Nem.

Csend.

– Most már csak az számít, hogy mit teszünk egymással ezután.

Másnap reggel nyolckor az Everest tárgyalótermében ültünk.

Randall, Ethan és Brooke egymás mellett.

Én a másik oldalon.

Velünk szemben az Everest igazgatóságának két tagja, a külső jogi tanácsadó és az átvilágítás vezetője.

A zárási dokumentumok ott feküdtek az asztalon.

Randall aláírásra készült.

Aztán a jogász elé tolta a tollat.

– Egy feltétellel írom alá.

Mindenki felnézett.

– Milyen feltétellel?

Randall rám nézett.

– Mallerie nem lehet az integráció vezetője.

A teremben csend lett.

A jogász rám nézett.

Nem válaszoltam.

Az igazgatóság egyik tagja viszont megszólalt.

– Ezt már megvizsgáltuk.

Randall elmosolyodott.