Brooke telefonja néhány másodpercig mozdulatlan maradt a kezében.
Aztán elsápadt.
A képernyőn az Everest Holdings hivatalos vezetői oldala volt megnyitva.
Az én fényképem mellett ott állt:
Mallerie Whitaker – Managing Partner, Integration Committee Chair.
Ethan felnevetett.
De ez már nem az a magabiztos nevetés volt, amit egész este hallottam tőle.
– Ez nem lehet igaz.
– Miért? – kérdeztem nyugodtan.
– Mert ha te valóban az Everest egyik vezetője lennél, tudnánk róla.
Ránéztem.
– Pontosan ez a probléma, Ethan.
Randall lassan letette a poharát.
– Te… te vezeted az integrációs bizottságot?
– Igen.
– Az Everestnél?
– Igen.
– És te döntesz arról, mi történik a Whitaker Venue Technologies-zal?
Egy pillanatig senki nem szólt.
– Nem egyedül döntök – válaszoltam. – Ez egy igazgatósági folyamat. De igen. Az én bizottságom készíti elő a vezetői struktúrát a zárás után.
Brooke hirtelen felállt.
– Akkor összeférhetetlenség van!
Elmosolyodtam.
– Ez volt az első kérdés, amit én is feltettem az Everest igazgatóságának.
Kivettem a telefonomat a zsebemből, és az asztalra tettem.
– Ezért jelentettem be a családi kapcsolatomat az első napon. Ezért nem vettem részt az eredeti értékelésben. Ezért nem szavaztam az ajánlati árról.
Randall rám meredt.
– Akkor miért vagy itt?
– Mert az igazgatóság szerint a családi kapcsolatom önmagában nem akadályozza meg az ügyletet. De az, hogy ismerem a céget, ismerem a problémáit, és tudom, hogyan működik a családotok, értékes információ.
Ethan felállt.
– Nem te döntesz a jövőmről.
– Nem én döntök egyedül.
– Akkor ki?
– Az igazgatóság.
– És mit akarnak?
Ránéztem.
– Pontosan azt, amitől most félsz.
Brooke arca megfeszült.
– Mit jelent ez?
– A jelenlegi vezetőség nem maradhat változatlanul.
Randall hirtelen előrehajolt.
– Te ezt személyes bosszúnak használod.
– Nem.
– De igen!
– Ha bosszút akarnék, nem hagynám meg az alkalmazottaitokat.
Elhallgatott.
– A zárási terv szerint a columbusi üzem nyitva marad. A dolgozók többségét megtartjuk. Az ügyfelekkel kötött szerződéseket folytatjuk. A mérnökök és technikusok, akik évek óta próbálják életben tartani ezt a céget, megkapják az esélyt.
Vettem egy levegőt.
– De a vezetőségben változás lesz.
Ethan ökölbe szorította a kezét.
– Nem rúghatsz ki.
– Nem is én rúglak ki.
– Akkor ki?
– A felügyelőbizottság.
Brooke gyorsan közbevágott.
– Én jogi tanácsadóként maradhatok.
– Nem.
– Miért?
– Mert az átvilágítás szerint több személyes ügyvédi szolgáltatást számláztál a vállalatnak, miközben te igazoltad, hogy a kapcsolódó költségek üzleti célúak voltak.
Brooke nem válaszolt.
– Ezek nem nagy összegek – mondta végül.
– Nem az összeg a probléma.
– Hanem?
– A bizalom.
A szó úgy esett az asztalra, mint egy kő.
Randall lassan hátradőlt.
– És én?
– Te átmeneti tanácsadói szerepet kapsz, ha elfogadod.
– Tanácsadó?
– Igen.
– A saját cégemben?
– Már nem a saját céged lesz.
Randall arca vörös lett.
– Az én apám építette!
– Tudom.
– Én húsz évet adtam neki!
– Tudom.
– Én tettem ezt ötvenmillió dollár értékűvé!
– Nem, apa.
Ez volt az első alkalom aznap este, hogy így szólítottam.
– Te azt hitted, ötvenmillió dollárt kapsz érte.
Randall szeme összeszűkült.
– Mi a különbség?
– A vevő nem a céget veszi meg azért, mert te jól vezetted.
Megálltam.
– A vevő a lehetőséget veszi meg, hogy még meg lehessen menteni.
Senki sem szólt.
Ethan lassan visszaült.
Brooke pedig újra a telefonjára nézett.
Aztán megszólalt Diane.
– És én?
Ránéztem.
Az anyám hangja most már egészen más volt.
Nem harag.
Nem fölény.
Félelem.
– A családi alapítvány?
– Az alapítvány nem része az ügyletnek.
Megkönnyebbült.
– Akkor legalább az megmarad.
– Igen.
– És az örökség?
Egy pillanatra elhallgattam.
– Azt nekem nem kell megkapnom.
Diane szemében könny jelent meg.
– Mallerie…
– Tizenegy évvel ezelőtt ti úgy döntöttetek, hogy nincs helyem a családi vagyonban.
Lenéztem az asztalra.
– Én pedig megtanultam nélküle élni.
Randall halkan kérdezte:
– Akkor miért mentetted meg a céget?
Ránéztem.
– Nem a céget mentettem meg.
Aztán hozzátettem:
– Az embereket.
Ezután felálltam.
A vacsora véget ért.
De senki nem mozdult.
Már az ajtónál jártam, amikor Ethan utánam szólt.
– Mallerie.
Megálltam.
– Mi lesz a családoddal?
Lassan megfordultam.
– Ez a kérdés tizenegy évvel ezelőtt fontos lett volna.
– Most is az.
– Nem.
Csend.
– Most már csak az számít, hogy mit teszünk egymással ezután.
Másnap reggel nyolckor az Everest tárgyalótermében ültünk.
Randall, Ethan és Brooke egymás mellett.
Én a másik oldalon.
Velünk szemben az Everest igazgatóságának két tagja, a külső jogi tanácsadó és az átvilágítás vezetője.
A zárási dokumentumok ott feküdtek az asztalon.
Randall aláírásra készült.
Aztán a jogász elé tolta a tollat.
– Egy feltétellel írom alá.
Mindenki felnézett.
– Milyen feltétellel?
Randall rám nézett.
– Mallerie nem lehet az integráció vezetője.
A teremben csend lett.
A jogász rám nézett.
Nem válaszoltam.
Az igazgatóság egyik tagja viszont megszólalt.
– Ezt már megvizsgáltuk.
Randall elmosolyodott.






