„Petty Officer Dane, vedd le a kezed arról a nőről, aki aláírta a bevetési engedélyedet.”
A mondat úgy zuhant a bárra, mint egy lövés.
Dane keze azonnal elernyedt Riley csuklóján.
A két barátja hátrált egy lépést.
Riley lassan kiszabadította a kezét, majd egyetlen pillantást vetett a csuklójára. A bőrén vörös nyom maradt.
A parancsnok odalépett.
— Riley, jól vagy?
— Igen, uram.
A férfi ekkor Dane-re nézett.
— Petty Officer Dane, tudja, ki áll maga előtt?
Dane nyelt egyet.
— Nem, uram.
— Akkor talán ideje lenne megtanulnia.
A bárban teljes csend lett.
A parancsnok Riley felé fordult.
— Senior Chief Mercer. Combat medic. A Joint Medical Training Center egyik legelismertebb kiképzőtisztje.
Valaki a sarokban halkan felszisszent.
Dane arca elsápadt.
Riley nem mondott semmit.
Nem volt szüksége rá.
Az elmúlt tizennégy órában ő tanította a fiatal katonáknak, hogyan kell stabilizálni egy sérültet, amikor minden másodperc számít.
Most pedig egy részeg tengerész állt előtte, aki néhány perccel korábban még azt hitte, hogy egyedül van.
A parancsnok folytatta:
— És igen. Ő írta alá a maga legutóbbi orvosi bevetési engedélyét.
Dane lehajtotta a fejét.
— Uram, én…
— Ne magyarázkodjon.
A két katonai rendőr közül az egyik előrelépett.
— Dane, forduljon meg.
A férfi engedelmeskedett.
A bilincs kattanása betöltötte a helyiséget.
A másik két tengerész azonban még mindig mozdulatlanul állt.
Riley rájuk nézett.
— Ők is részt vettek benne — mondta nyugodtan.
A parancsnok bólintott.
— Hallottam.
Ekkor a pult mögül előkerült a bár tulajdonosa, egy ősz hajú volt tengerészgyalogos.
— Uram… a biztonsági kamerák mindent rögzítettek.
— Készítsenek másolatot.
— Már megtettem.
A tulajdonos egy kis pendrive-ot tett a pultra.
— Azonnal lementettem, amikor a férfi megfogta a hölgyet.
Riley ránézett.
— Köszönöm.
— Nem nekem kellene megköszönnie — felelte a férfi. — Nekünk kellett volna hamarabb közbelépnünk.
Riley egy pillanatra körülnézett.
Az emberek tekintetében már nem a kíváncsiság volt.
Hanem szégyen.
A két nyugdíjas tengerészgyalogos, akik korábban csendben ültek a sarokban, felálltak.
Az egyik odalépett Rileyhez.
— Asszonyom, láttam mindent. Ha tanúvallomás kell, megadom.
— Köszönöm.
— Nem. Nekünk kell megköszönnünk, hogy nem hagyta, hogy egy ilyen ember miatt elveszítsük azt, amit ez az egyenruha jelent.
Riley elfordította a tekintetét.
Nem akart hős lenni.
Csak egy békés sört akart.
A parancsnok azonban nem engedte el ilyen egyszerűen.
— Senior Chief, velünk kell jönnie.
Riley felvonta a szemöldökét.
— Miért?
— Mert ez az ügy sokkal nagyobb annál, mint amit most lát.
Riley arca megváltozott.
— Mire gondol?
A parancsnok közelebb hajolt.
— Dane nem először lépi át a határt.
Negyven perccel később Riley egy kihallgatóhelyiségben ült.
Az asztalon egy vastag dosszié feküdt.
A parancsnok kinyitotta.
Az első oldalon Dane neve szerepelt.
A következőn még két név.
Majd további négy.
Riley lassan lapozni kezdett.
Panaszok.
Eltűnt jelentések.
Zaklatás.
Fenyegetések.
És ami még rosszabb: három korábbi esetben fiatal női katonák tettek panaszt ellenük, de egyik ügy sem jutott el hivatalos fegyelmi eljárásig.
— Miért? — kérdezte Riley.
— Mert minden alkalommal visszavonták a panaszukat.
— Megfenyegették őket?
A parancsnok nem válaszolt azonnal.
— Ezt még nem tudjuk bizonyítani.
Riley becsukta a dossziét.
— De én igen.
A parancsnok ránézett.
— Mit?
— Tudom, miért nem mondták végig.
— Honnan?
Riley a saját csuklójára nézett.
— Mert amikor valaki azt hiszi, hogy nincs hatalma, a legkisebb fenyegetés is elég ahhoz, hogy csendben maradjon.
A szobában néhány másodpercig senki sem szólalt meg.
A parancsnok végül elővett egy másik mappát.
— Pontosan ezért hívtuk ide.
Riley kinyitotta.
Egy fénykép volt benne.
Egy fiatal nő.
A kép alatt egy név:
Emma Collins.
— Ő volt Dane egységének egyik egészségügyi tisztje — mondta a parancsnok. — Két hónappal ezelőtt eltűnt a szolgálatból.
Riley szeme összeszűkült.
— Elbocsátották?
— Nem.
— Meghalt?
— Nem.
A parancsnok előrehajolt.
— Felmondott.
Riley hosszasan nézte a fényképet.
— És most?
— Most az ország másik felén él. Nem hajlandó beszélni velünk.
Riley becsukta a mappát.
— Akkor beszélek vele én.
A parancsnok felnézett.
— Riley…
— Nem parancsot kérek. Engedélyt.
A férfi néhány másodpercig gondolkodott.
— Miért?
Riley hangja halk volt.
— Mert én nem fogom azt kérdezni tőle, miért nem jelentette.
— Hanem?
— Azt kérdezem majd, mi történt.
Három nappal később Riley egy kis tengerparti városban állt Emma Collins háza előtt.
Az ajtó csak néhány másodperc múlva nyílt ki.
Emma meglátta Riley egyenruháját.
Az arca megfeszült.
— Nem akarok visszamenni.
— Nem azért jöttem.
— Akkor miért?
Riley levette a sapkáját.
— Mert azon az estén én is egy bárban voltam.
Emma értetlenül nézett rá.
— És?
— Három férfi körbevett.
Emma arca elsápadt.
Riley folytatta:
— Azt hitték, egyedül vagyok.
Emma néhány másodpercig hallgatott.
Aztán kinyitotta az ajtót.
— Jöjjön be.
Aznap este Emma mindent elmondott.
Dane és társai nem egyszerűen zaklatták a nőket.
Egy informális csoportot hoztak létre az egységen belül.






