Marcus keze megállt a kilincsen.

Egyetlen másodpercig mindenki mozdulatlan volt.

Aztán Elena kinyitotta a szekrényajtót.

— Most!

A fegyveres férfi már fordult volna felénk, amikor Elena előrelépett, és a pisztolya csövével a lámpa felé lőtt. A szoba sötétségbe borult.

Két lövés dördült.

Én ösztönösen a földre vetettem magam.

Elena megragadta a karomat.

— Balra! A folyosóra!

— Marcus!

— Őt is vissza kell hoznunk, különben mind meghalunk!

A sötétben dulakodás tört ki. Üveg csörrent, egy szék felborult, majd az egyik fegyveres fájdalmasan felordított.

Elena kihúzott a szekrényből, és a hátsó szolgálati folyosó felé lökött.

Már majdnem elértük az ajtót, amikor Marcus hangja felcsattant:

— Vincent! Állj!

Megtorpantam.

Marcus ott állt a félhomályban.

A pisztoly még mindig a kezében volt, de most már nem rám szegezte.

Hanem a saját embereire.

— Azt mondták, megölnek engem is — mondta rekedten. — Igaz?

Elena nem válaszolt.

Marcus arca összerándult.

— Az istenit…

Az egyik fegyveres a háta mögül felemelte a fegyverét.

Marcus észrevette.

Lőtt.

A férfi összeesett.

Marcus döbbenten nézte a saját kezét.

— Én… nem akartam…

— Most már tudod, milyen érzés, amikor valaki más dönti el, hogy élsz-e — mondtam.

A másik fegyveres menekülni próbált.

Elena azonban gyorsabb volt.

Egyetlen mozdulattal becsukta előtte a hálószoba ajtaját, és kulcsra zárta.

— Rendőrség? — kérdeztem.

Elena rám nézett.

— Még ne.

— Miért?

— Mert Evelynnek van embere a rendőrségen.

Ekkor Marcus felkapta a fejét.

— Te tudtad?

— Tudtam — felelte Elena. — De nem mindent.

Marcus rám nézett.

— Vincent… mit tett az apámmal?

A kérdés fájt.

Nem azért, mert vádolt.

Hanem mert huszonkét év után először láttam benne azt a kisfiút, akit annak idején a kórházból hazavittem.

— Semmit — mondtam. — De Daniel halála előtt megtudta, hogy valaki a családunkból el akarja tenni őt láb alól.

Marcus arca elsápadt.

— Akkor miért nem mondtad el?

— Mert nem tudtam, kiben bízhatok.

Elena közbevágott:

— Daniel tudta, hogy valaki a fékeket manipulálta. Megtalálta az eredeti szervizjelentést. Aztán rájött, hogy a javítást egy olyan műhelyben számlázták ki, amely valójában nem is létezett.

Marcus lassan megrázta a fejét.

— De az apám halálát balesetnek minősítették.

— Mert valaki megfizette érte a megfelelő embereket — mondtam.

Elena elővette a telefonját.

— És Daniel nem csak bizonyítékot hagyott hátra.

Megnyitott egy másik fájlt.

Egy régi videó jelent meg a képernyőn.

Daniel ült rajta.

Évekkel fiatalabb volt.

Fáradtan nézett a kamerába.

— Vincent, ha ezt látod, akkor már nem tudtam elmondani neked személyesen. Evelyn tud a dologról. Nem tudom, hogy részt vesz-e benne, de ha bármi történik velem, ne bízz benne.

Marcus közelebb lépett.

A videó folytatódott.

— És van még valami. A fiamat ne engedd egyedül maradni. Marcus az egyetlen dolog, amitől félek. Nem attól, hogy ő bántana téged. Attól félek, hogy valaki felhasználja őt ellened.

Marcus szeméből könny csordult.

— Apa…

A videó elsötétült.

Hosszú csend következett.

Aztán Elena halkan megszólalt:

— Ez még nem minden.

Ránéztem.

— Mit jelent?

— Daniel halála után valaki éveken keresztül fizette a családját.

Marcus megmerevedett.

— Az én családomat?

Elena bólintott.

— Nem.

Egy pillanatig hallgatott.

— Az én családomat.

Ránéztem.

Elena végre elmondta az igazat.

Az apja Daniel régi sofőrje volt.

A baleset éjszakáján ő vezette volna az autót.

De az indulás előtt valaki lecserélte.

Elena apja megtagadta, hogy részt vegyen benne.

Két nappal később meghalt.

— Én akkor tizenkilenc éves voltam — mondta Elena. — Éveken át azt hittem, mindent elvesztettem. Aztán három évvel ezelőtt megtaláltam Daniel régi aktatáskáját.

— Az enyémben? — kérdeztem.

— Nem. Evelyn házában.

Marcus ökölbe szorította a kezét.

— Mit találtál benne?

Elena rám nézett.

— Egy szerződést.

— Milyen szerződést?

— Azt, amely bizonyítja, hogy Daniel halála előtt eladta a vállalat részvényeinek többségét egy titkos alapnak.

A vér megfagyott bennem.

— Ez lehetetlen.

— Nem az — mondta Elena. — Az alapnak egyetlen kedvezményezettje volt.

Marcus felnézett.

— Ki?

Elena kimondta:

— Te.

Marcus hátralépett.

— Én?

— Daniel tudta, hogy veszélyben van. Ezért a vagyonát nem rád írta közvetlenül. Egy alapba helyezte, amelyhez csak a huszonötödik születésnapodon férhettél volna hozzá.

— De én soha nem kaptam semmit.

— Mert valaki előtte eltüntette az alap iratait.

Rám nézett.

— És én három éve azért dolgozom itt, hogy megtaláljam őket.

Hirtelen minden értelmet nyert.

A korai kávék.

A csend.

Az, hogy Elena mindig tudta, mikor érkezem.

Az, hogy soha nem kérdezett semmit.

Nem szobalány volt.

Kém volt.

De nem ellenem.

— Hol vannak az iratok? — kérdeztem.

Elena lassan a nagyapám portréjára nézett.

— Ott.

Marcus odalépett a festményhez.

— A széfben?

— Nem — mondta Elena. — A portré mögött.

Marcus leszedte a festményt.

A fal mögött egy keskeny, régi fémdoboz jelent meg.

Kinyitotta.

Belül egyetlen barna boríték feküdt.

A nevem volt rajta.

VINCENT HALE.

A boríték alatt pedig egy második dokumentum.

Egy név szerepelt rajta.

EVELYN HALE.