Marcus keze megállt a kilincsen.
Egyetlen másodpercig mindenki mozdulatlan volt.
Aztán Elena kinyitotta a szekrényajtót.
— Most!
A fegyveres férfi már fordult volna felénk, amikor Elena előrelépett, és a pisztolya csövével a lámpa felé lőtt. A szoba sötétségbe borult.
Két lövés dördült.
Én ösztönösen a földre vetettem magam.
Elena megragadta a karomat.
— Balra! A folyosóra!
— Marcus!
— Őt is vissza kell hoznunk, különben mind meghalunk!
A sötétben dulakodás tört ki. Üveg csörrent, egy szék felborult, majd az egyik fegyveres fájdalmasan felordított.
Elena kihúzott a szekrényből, és a hátsó szolgálati folyosó felé lökött.
Már majdnem elértük az ajtót, amikor Marcus hangja felcsattant:
— Vincent! Állj!
Megtorpantam.
Marcus ott állt a félhomályban.
A pisztoly még mindig a kezében volt, de most már nem rám szegezte.
Hanem a saját embereire.
— Azt mondták, megölnek engem is — mondta rekedten. — Igaz?
Elena nem válaszolt.
Marcus arca összerándult.
— Az istenit…
Az egyik fegyveres a háta mögül felemelte a fegyverét.
Marcus észrevette.
Lőtt.
A férfi összeesett.
Marcus döbbenten nézte a saját kezét.
— Én… nem akartam…
— Most már tudod, milyen érzés, amikor valaki más dönti el, hogy élsz-e — mondtam.
A másik fegyveres menekülni próbált.
Elena azonban gyorsabb volt.
Egyetlen mozdulattal becsukta előtte a hálószoba ajtaját, és kulcsra zárta.
— Rendőrség? — kérdeztem.
Elena rám nézett.
— Még ne.
— Miért?
— Mert Evelynnek van embere a rendőrségen.
Ekkor Marcus felkapta a fejét.
— Te tudtad?
— Tudtam — felelte Elena. — De nem mindent.
Marcus rám nézett.
— Vincent… mit tett az apámmal?
A kérdés fájt.
Nem azért, mert vádolt.
Hanem mert huszonkét év után először láttam benne azt a kisfiút, akit annak idején a kórházból hazavittem.
— Semmit — mondtam. — De Daniel halála előtt megtudta, hogy valaki a családunkból el akarja tenni őt láb alól.
Marcus arca elsápadt.
— Akkor miért nem mondtad el?
— Mert nem tudtam, kiben bízhatok.
Elena közbevágott:
— Daniel tudta, hogy valaki a fékeket manipulálta. Megtalálta az eredeti szervizjelentést. Aztán rájött, hogy a javítást egy olyan műhelyben számlázták ki, amely valójában nem is létezett.
Marcus lassan megrázta a fejét.
— De az apám halálát balesetnek minősítették.
— Mert valaki megfizette érte a megfelelő embereket — mondtam.
Elena elővette a telefonját.
— És Daniel nem csak bizonyítékot hagyott hátra.
Megnyitott egy másik fájlt.
Egy régi videó jelent meg a képernyőn.
Daniel ült rajta.
Évekkel fiatalabb volt.
Fáradtan nézett a kamerába.
— Vincent, ha ezt látod, akkor már nem tudtam elmondani neked személyesen. Evelyn tud a dologról. Nem tudom, hogy részt vesz-e benne, de ha bármi történik velem, ne bízz benne.
Marcus közelebb lépett.
A videó folytatódott.
— És van még valami. A fiamat ne engedd egyedül maradni. Marcus az egyetlen dolog, amitől félek. Nem attól, hogy ő bántana téged. Attól félek, hogy valaki felhasználja őt ellened.
Marcus szeméből könny csordult.
— Apa…
A videó elsötétült.
Hosszú csend következett.
Aztán Elena halkan megszólalt:
— Ez még nem minden.
Ránéztem.
— Mit jelent?
— Daniel halála után valaki éveken keresztül fizette a családját.
Marcus megmerevedett.
— Az én családomat?
Elena bólintott.
— Nem.
Egy pillanatig hallgatott.
— Az én családomat.
Ránéztem.
Elena végre elmondta az igazat.
Az apja Daniel régi sofőrje volt.
A baleset éjszakáján ő vezette volna az autót.
De az indulás előtt valaki lecserélte.
Elena apja megtagadta, hogy részt vegyen benne.
Két nappal később meghalt.
— Én akkor tizenkilenc éves voltam — mondta Elena. — Éveken át azt hittem, mindent elvesztettem. Aztán három évvel ezelőtt megtaláltam Daniel régi aktatáskáját.
— Az enyémben? — kérdeztem.
— Nem. Evelyn házában.
Marcus ökölbe szorította a kezét.
— Mit találtál benne?
Elena rám nézett.
— Egy szerződést.
— Milyen szerződést?
— Azt, amely bizonyítja, hogy Daniel halála előtt eladta a vállalat részvényeinek többségét egy titkos alapnak.
A vér megfagyott bennem.
— Ez lehetetlen.
— Nem az — mondta Elena. — Az alapnak egyetlen kedvezményezettje volt.
Marcus felnézett.
— Ki?
Elena kimondta:
— Te.
Marcus hátralépett.
— Én?
— Daniel tudta, hogy veszélyben van. Ezért a vagyonát nem rád írta közvetlenül. Egy alapba helyezte, amelyhez csak a huszonötödik születésnapodon férhettél volna hozzá.
— De én soha nem kaptam semmit.
— Mert valaki előtte eltüntette az alap iratait.
Rám nézett.
— És én három éve azért dolgozom itt, hogy megtaláljam őket.
Hirtelen minden értelmet nyert.
A korai kávék.
A csend.
Az, hogy Elena mindig tudta, mikor érkezem.
Az, hogy soha nem kérdezett semmit.
Nem szobalány volt.
Kém volt.
De nem ellenem.
— Hol vannak az iratok? — kérdeztem.
Elena lassan a nagyapám portréjára nézett.
— Ott.
Marcus odalépett a festményhez.
— A széfben?
— Nem — mondta Elena. — A portré mögött.
Marcus leszedte a festményt.
A fal mögött egy keskeny, régi fémdoboz jelent meg.
Kinyitotta.
Belül egyetlen barna boríték feküdt.
A nevem volt rajta.
VINCENT HALE.
A boríték alatt pedig egy második dokumentum.
Egy név szerepelt rajta.
EVELYN HALE.






