Rebecca másnap reggel már nem úgy viselkedett, mint egy meny, aki elveszíthet egy lehetőséget.

Úgy viselkedett, mint egy nő, akitől éppen el akarják venni azt, amit már a magáénak tekintett.

Délelőtt kilenckor felhívott.

– Margaret, hallottam, hogy a házat újra meghirdették.

– Igen.

– De… azt mondták, hogy már volt rá vevő.

– Úgy tűnik, az üzlet meghiúsult.

Néhány másodpercig csend volt.

Aztán Rebecca hangja megváltozott.

– Nem értem. Miért nem szóltál nekünk?

– Mert nem tudtam, hogy szólnom kellene.

– Kevin azt mondta, te segítesz nekünk.

– Azt mondtam, hogy gondolkodom rajta.

Rebecca felsóhajtott.

– Margaret, ez nem fair. Mi már mindent elterveztünk.

– Tudom.

– A szüleim is számítanak rád.

– Ez érdekes – feleltem nyugodtan. – Én pedig azt hittem, a férjed és te számítotok rám.

Megint csend.

Aztán Rebecca halkan ezt mondta:

– Rendben. Ha így akarod, akkor kénytelen leszek megvédeni a családomat.

Nem tudtam, mit ért ez alatt.

Hamarosan megtudtam.


Aznap este Kevin érkezett hozzám.

Nem egyedül.

Vele jött Rebecca, az ügyvédjük, és Rebecca apja, Thomas.

A nappalimban ültek, mintha tárgyalásra érkeztek volna.

Kevin elővette a telefonját.

– Anya, beszélnünk kell.

– Hallgatlak.

Rebecca előrehajolt.

– Tudjuk, hogy Henry pénzéből vásároltad meg a házat.

A szívem egy pillanatra megállt.

Nem azért, mert féltem.

Hanem mert rájöttem, hogy Rebecca kutakodott utánam.

– És?

– És Kevin fia vagy – mondta Rebecca. – Az a pénz nem csak a tiéd.

Elmosolyodtam.

– Henry után maradt. A biztosítási szerződésben én voltam a kedvezményezett.

Az ügyvéd megszólalt.

– Mrs. Stevens, talán érdemes lenne békésen rendezni ezt.

– Mégis mit kellene rendeznünk?

Kevin idegesen megmozdult.

– Anya, ne csináld ezt.

– Mit?

– Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy szükségünk van a házra.

– Szükségetek van rá?

– Igen.

– Akkor vegyétek meg.

Rebecca felpattant.

– Nem teheted ezt velünk!

Most először nem próbáltam megnyugtatni.

Nem kértem bocsánatot.

Nem magyarázkodtam.

Csak hátradőltem.

– Rebecca, egy dolgot tisztázzunk. Az a ház az én nevemen van. Én fizettem érte. Én újítottam fel. Én döntök róla.

Rebecca arca elvörösödött.

– De te azt mondtad, hogy segítesz!

– Azt mondtam, hogy gondolkodom rajta.

– Tehát mindez csak játék volt?

– Nem. Ez egy teszt volt.

Kevin elsápadt.

– Milyen teszt?

– Azt akartam látni, hogy engem akartok-e a családotok részeként, vagy csak a pénzemet.

Senki nem válaszolt.


Másnap reggel azonban valami sokkal rosszabb történt.

A házhoz egy közjegyző érkezett.

Vele együtt egy ingatlanjogász és a trust kezelője.

Az asztalra három dokumentum került.

– Mrs. Stevens – mondta a jogász –, szeretné, hogy most átadjuk a teljes iratanyagot?

– Igen.

Kevin rám nézett.

– Milyen iratanyagot?

A jogász kinyitotta az első mappát.

– A házat Margaret Stevens nem személyesen vásárolta meg. A tulajdonosi jogokat a Stevens Family Trust gyakorolja.

Rebecca arca megmerevedett.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy Mrs. Stevens az egyedüli kedvezményezett és a trust kezelője.

A második dokumentum következett.

– A trust alapításakor Mrs. Stevens egyértelműen kizárta az ingatlan örökléséből azokat a személyeket, akik megpróbálnák a tulajdont kényszerrel, manipulációval vagy megtévesztéssel megszerezni.

Kevin felállt.

– Anya…

– Ülj le, Kevin.

Leült.

A harmadik dokumentumot Rebecca elé csúsztatták.

– Ez pedig az ön által aláírt előzetes megállapodás másolata.

Rebecca ráncolta a homlokát.

– Milyen megállapodás?

– A házra vonatkozó vételi szándéknyilatkozat. A dokumentumban ön saját kezűleg írta alá, hogy az ingatlant „a család közös otthonaként” kívánja használni.

Rebecca elsápadt.

– Ezt az ingatlanügynök küldte.

– Igen.

– De én csak azért írtam alá, hogy biztosítsuk a házat.

A jogász nyugodtan válaszolt:

– Pontosan.

Én pedig elővettem a telefonomat.

– Rebecca, van még valami.

Megnyomtam a lejátszás gombot.

A szobát Rebecca saját hangja töltötte be.

„Margaret úgysem érti, mennyi pénze van. Ha megszerezzük a házat, később úgyis minden a miénk lesz.”

Kevin lehunyta a szemét.

Rebecca megmerevedett.

– Ez… ez nem bizonyít semmit.

– Van még.

Újabb felvétel.

Ezúttal Kevin hangja.

„Csak azt kell elérnünk, hogy anya azt higgye, mi gondoskodunk róla. Ha egyszer beköltözik, onnantól már nem lesz könnyű neki visszavenni a házat.”

A csend szinte fizikailag nehezedett a szobára.

A saját fiamra néztem.

– Kevin, te ezt mondtad?

Nem nézett rám.

– Anya…

– Válaszolj.

– Igen.

A hangja megtört.

– De nem úgy gondoltam.

– Akkor hogyan?

Nem tudott válaszolni.


Rebecca ekkor elvesztette a türelmét.

– Ez nevetséges! Te hónapok óta titokban figyeltél minket!

– Nem figyeltelek titeket.

– Akkor honnan vannak ezek a felvételek?

– A házban dolgozó biztonsági rendszerből.

Rebecca hátrált egy lépést.

– Már azelőtt is figyeltél?

– Nem. A házat azután szereltettem fel, hogy megvettem. A bejárati kamerák pedig rögzítették, amit az ingatlanban és az udvaron mondtatok.

Kevin a kezébe temette az arcát.

Én pedig ekkor mondtam ki azt, amit hónapok óta magamban tartottam.

– Henry halála után nem egy férjet veszítettem el.

– Egy egész életemet veszítettem el.