Mara Vale már állt.
Nem sietett.
Nem nézett sem a tábornokra, sem az admirálisra.
Egyszerűen kiegyenesedett a székből, és abban a pillanatban az egész terem megértette, hogy a meghallgatás valódi célpontja soha nem ő volt.
Hanem azok, akik azt hitték, hogy irányítják.
Az admirális lassan odalépett hozzá.
– Vale ügynök… – mondta olyan halkan, hogy szinte csak a legközelebbi tisztek hallhatták.
Mara ránézett.
– Ne használja ezt a nevet itt.
Az admirális megállt.
– Akkor hogyan szólítsalak?
Mara tekintete végigsiklott a termen.
– Mara Vale megfelel.
General Vance még mindig a kezében tartotta a mappát.
A keze remegett.
– Ez az egész… hazugság – suttogta. – A személyi aktád szerint te egy elemző vagy. Tizenkilenc hónapja szolgálsz ebben az egységben. Nincs harctéri múltad. Nincs különleges kiképzésed.
Mara felé fordult.
– Az aktád szerint.
– Akkor ki vagy valójában?
Mara nem válaszolt azonnal.
Az admirális azonban tudta.
– Ő volt a Cerberus-program utolsó parancsnoka.
A teremben valaki felszisszent.
Vance arca megmerevedett.
– A Cerberus megszűnt.
– Hivatalosan – felelte az admirális.
Mara lassan az asztalra helyezte a tenyerét.
– Hivatalosan sok minden megszűnt.
Az egyik ezredes felállt.
– Ha valóban ön irányította a Cerberust, akkor hol van a csapat?
Mara ránézett.
– Nincs csapat.
– Mit jelent ez?
– Azt, amit mondtam.
Csend.
Mara hangja továbbra is nyugodt maradt.
– Hetvenhárom ember halt meg azokban a műveletekben, amelyekről a hadsereg soha nem ismerte el, hogy megtörténtek.
Vance lassan leült.
– És te?
Mara szemében először jelent meg valami.
Nem félelem.
Nem düh.
Emlék.
– Én voltam az, aki kiválasztotta őket.
Senki sem mozdult.
– Én adtam ki a parancsokat. Én döntöttem arról, ki megy be. Ki marad. Ki tér vissza. És amikor valaki nem tért vissza…
Megállt.
– Én írtam alá a jelentést.
Vance lehajtotta a fejét.
– Ezért van a hetvenhárom.
Mara bólintott.
– Nem gyilkosságként.
– Hanem?
– Felelősségként.
Ekkor kinyílt a terem hátsó ajtaja.
Egy fiatal katonai rendőr lépett be.
Az admirális felé fordult.
– Uram, az épületet lezártuk.
– Miért?
A katona nyelt egyet.
– Mert valaki aktiválta a Cerberus vészprotokollt.
Minden tekintet Mara felé fordult.
Ő azonban nem lepődött meg.
– Mikor?
– Három perce.
Mara lehunyta a szemét.
– Akkor már késő.
Vance felállt.
– Mire késő?
Mara ránézett.
– Hogy megállítsák őket.
– Kik azok?
Mara lassan megfordult, és a terem üvegfalára nézett.
A folyosó túlsó végén vörös fények kezdtek villogni.
– Az emberek, akik miatt a Cerberust létrehozták.
Az admirális elsápadt.
– Nem lehetnek életben.
Mara most először mosolyodott el.
Keserűen.
– Pontosan ezt hitték önök is.
Egy távoli ajtó hatalmasat csapódott.
Aztán még egy.
Majd lövések dördültek.
A tribunal terme azonnal káoszba borult.
A tisztek fegyverükért nyúltak, az őrök az ajtóhoz rohantak.
Mara azonban nem mozdult.
Csak az asztalon fekvő mappát nézte.
A borítóján egyetlen szó állt:
CERBERUS – 00. SZINT.
Vance odalépett hozzá.
– Mit akarnak?
Mara felnézett.
– Nem tőlem akarnak valamit.
– Akkor kitől?
Mara a tábornok szemébe nézett.
– Öntől.
Vance arca eltorzult.
– Miért?
Mara lassan átnyújtott neki egy apró fekete memóriakártyát.
– Mert maga írta alá az első halálparancsot.
Vance nem kapott levegőt.
– Én… nem.
– De.
Mara hangja most már kemény volt.
– És az elmúlt hét évben minden egyes ember, aki tudott róla, eltűnt.
Az admirális a fejéhez kapott.
– Vance…
A tábornok hátralépett.
– Ez lehetetlen.
Mara közelebb ment hozzá.
– Nem, General.
A folyosóról újabb lövések hallatszottak.
Mara szemében hideg fény jelent meg.
– Az volt lehetetlen, hogy azt gondolta, örökké megússza.
Vance remegő kézzel nézett a memóriakártyára.
– Mi van rajta?
Mara válasz nélkül a terem kijárata felé indult.
Az admirális utána kiáltott.
– Hová mész?
Mara megállt.
Nem fordult meg.
– Befejezni azt a küldetést, amit hét éve félbehagytam.
– Egyedül?
Mara végre hátranézett.
– Mindig egyedül dolgoztam.
Az admirális arca megkeményedett.
– Ez nem igaz.
Mara szemöldöke megmozdult.
– Mit akar ezzel mondani?
Az admirális a padlón fekvő régi aktára mutatott.
– A hetvenharmadik ember nem halt meg.
Mara megdermedt.
A terem ismét elcsendesedett.
– Mit mondott?
Az admirális lassan kimondta:
– A hetvenharmadik katona túlélte.
Mara arca egy pillanat alatt megváltozott.
– Ki?
Az admirális lenézett.
– A neve David Cross.
Mara szeme elkerekedett.
Hét éve először látszott rajta valódi érzelem.
– David… meghalt.
– Ezt akarták, hogy elhidd.
Az admirális közelebb lépett.
– És most ő vezeti azokat, akik betörtek ebbe az épületbe.
Mara nem szólt.
Aztán lassan elmosolyodott.
Nem örömmel.
Hanem felismeréssel.
– Akkor végre értem.
– Mit?
Mara felvette a fekete kabátját.
– Miért hívtak ide ma.
Vance értetlenül nézett rá.
– A meghallgatás csak csapda volt.
Mara bólintott.
– Nem nekem.
Megnézte az óráját.
– Nekik kellett, hogy minden vezető egy helyen legyen.
Az admirális elsápadt.
– Ezért hozták össze a tribunált.
– Igen.
Mara az ajtó felé indult.






