Mara Vale már állt.

Nem sietett.

Nem nézett sem a tábornokra, sem az admirálisra.

Egyszerűen kiegyenesedett a székből, és abban a pillanatban az egész terem megértette, hogy a meghallgatás valódi célpontja soha nem ő volt.

Hanem azok, akik azt hitték, hogy irányítják.

Az admirális lassan odalépett hozzá.

– Vale ügynök… – mondta olyan halkan, hogy szinte csak a legközelebbi tisztek hallhatták.

Mara ránézett.

– Ne használja ezt a nevet itt.

Az admirális megállt.

– Akkor hogyan szólítsalak?

Mara tekintete végigsiklott a termen.

– Mara Vale megfelel.

General Vance még mindig a kezében tartotta a mappát.

A keze remegett.

– Ez az egész… hazugság – suttogta. – A személyi aktád szerint te egy elemző vagy. Tizenkilenc hónapja szolgálsz ebben az egységben. Nincs harctéri múltad. Nincs különleges kiképzésed.

Mara felé fordult.

– Az aktád szerint.

– Akkor ki vagy valójában?

Mara nem válaszolt azonnal.

Az admirális azonban tudta.

– Ő volt a Cerberus-program utolsó parancsnoka.

A teremben valaki felszisszent.

Vance arca megmerevedett.

– A Cerberus megszűnt.

– Hivatalosan – felelte az admirális.

Mara lassan az asztalra helyezte a tenyerét.

– Hivatalosan sok minden megszűnt.

Az egyik ezredes felállt.

– Ha valóban ön irányította a Cerberust, akkor hol van a csapat?

Mara ránézett.

– Nincs csapat.

– Mit jelent ez?

– Azt, amit mondtam.

Csend.

Mara hangja továbbra is nyugodt maradt.

– Hetvenhárom ember halt meg azokban a műveletekben, amelyekről a hadsereg soha nem ismerte el, hogy megtörténtek.

Vance lassan leült.

– És te?

Mara szemében először jelent meg valami.

Nem félelem.

Nem düh.

Emlék.

– Én voltam az, aki kiválasztotta őket.

Senki sem mozdult.

– Én adtam ki a parancsokat. Én döntöttem arról, ki megy be. Ki marad. Ki tér vissza. És amikor valaki nem tért vissza…

Megállt.

– Én írtam alá a jelentést.

Vance lehajtotta a fejét.

– Ezért van a hetvenhárom.

Mara bólintott.

– Nem gyilkosságként.

– Hanem?

– Felelősségként.

Ekkor kinyílt a terem hátsó ajtaja.

Egy fiatal katonai rendőr lépett be.

Az admirális felé fordult.

– Uram, az épületet lezártuk.

– Miért?

A katona nyelt egyet.

– Mert valaki aktiválta a Cerberus vészprotokollt.

Minden tekintet Mara felé fordult.

Ő azonban nem lepődött meg.

– Mikor?

– Három perce.

Mara lehunyta a szemét.

– Akkor már késő.

Vance felállt.

– Mire késő?

Mara ránézett.

– Hogy megállítsák őket.

– Kik azok?

Mara lassan megfordult, és a terem üvegfalára nézett.

A folyosó túlsó végén vörös fények kezdtek villogni.

– Az emberek, akik miatt a Cerberust létrehozták.

Az admirális elsápadt.

– Nem lehetnek életben.

Mara most először mosolyodott el.

Keserűen.

– Pontosan ezt hitték önök is.

Egy távoli ajtó hatalmasat csapódott.

Aztán még egy.

Majd lövések dördültek.

A tribunal terme azonnal káoszba borult.

A tisztek fegyverükért nyúltak, az őrök az ajtóhoz rohantak.

Mara azonban nem mozdult.

Csak az asztalon fekvő mappát nézte.

A borítóján egyetlen szó állt:

CERBERUS – 00. SZINT.

Vance odalépett hozzá.

– Mit akarnak?

Mara felnézett.

– Nem tőlem akarnak valamit.

– Akkor kitől?

Mara a tábornok szemébe nézett.

– Öntől.

Vance arca eltorzult.

– Miért?

Mara lassan átnyújtott neki egy apró fekete memóriakártyát.

– Mert maga írta alá az első halálparancsot.

Vance nem kapott levegőt.

– Én… nem.

– De.

Mara hangja most már kemény volt.

– És az elmúlt hét évben minden egyes ember, aki tudott róla, eltűnt.

Az admirális a fejéhez kapott.

– Vance…

A tábornok hátralépett.

– Ez lehetetlen.

Mara közelebb ment hozzá.

– Nem, General.

A folyosóról újabb lövések hallatszottak.

Mara szemében hideg fény jelent meg.

– Az volt lehetetlen, hogy azt gondolta, örökké megússza.

Vance remegő kézzel nézett a memóriakártyára.

– Mi van rajta?

Mara válasz nélkül a terem kijárata felé indult.

Az admirális utána kiáltott.

– Hová mész?

Mara megállt.

Nem fordult meg.

– Befejezni azt a küldetést, amit hét éve félbehagytam.

– Egyedül?

Mara végre hátranézett.

– Mindig egyedül dolgoztam.

Az admirális arca megkeményedett.

– Ez nem igaz.

Mara szemöldöke megmozdult.

– Mit akar ezzel mondani?

Az admirális a padlón fekvő régi aktára mutatott.

– A hetvenharmadik ember nem halt meg.

Mara megdermedt.

A terem ismét elcsendesedett.

– Mit mondott?

Az admirális lassan kimondta:

– A hetvenharmadik katona túlélte.

Mara arca egy pillanat alatt megváltozott.

– Ki?

Az admirális lenézett.

– A neve David Cross.

Mara szeme elkerekedett.

Hét éve először látszott rajta valódi érzelem.

– David… meghalt.

– Ezt akarták, hogy elhidd.

Az admirális közelebb lépett.

– És most ő vezeti azokat, akik betörtek ebbe az épületbe.

Mara nem szólt.

Aztán lassan elmosolyodott.

Nem örömmel.

Hanem felismeréssel.

– Akkor végre értem.

– Mit?

Mara felvette a fekete kabátját.

– Miért hívtak ide ma.

Vance értetlenül nézett rá.

– A meghallgatás csak csapda volt.

Mara bólintott.

– Nem nekem.

Megnézte az óráját.

– Nekik kellett, hogy minden vezető egy helyen legyen.

Az admirális elsápadt.

– Ezért hozták össze a tribunált.

– Igen.

Mara az ajtó felé indult.