Olga a taxi hátsó ülésén ült, és az ablakon át a még nyitott üzletek kirakataira nézett. A reggel még mindig szürke volt, és közömbösnek tűnt azzal kapcsolatban, ami fél óra múlva történni fog. Viktor mellé ült, és valamit görgetett a Vector telefonján – azt, amit tavaly tavasszal vett –, olyan arckifejezéssel, amit a három év házasságuk alatt már megszokott. Mindig így nézett ki, amikor mondani akart valamit, de folyton halogatta a pillanatot.
“Kicsit idegesnek tűnsz,” mondta, miközben igazította a táskáját az ölében. “Aggódsz a bank miatt?”
“Kicsit, igen,” válaszolta anélkül, hogy felnézett volna. “Van egy részlet, amiről beszélnem kell. Majd megbeszéljük, amikor odaérünk, rendben? Nem akarom az autóban csinálni.”
Bólintott, de belül valami finoman hangolt és kellemetlen feszült – mint egy horgászzsinórt, amit éppen húzni készül. Három év alatt hozzászokott, hogy nem nyomja rá kérdésekkel a nyomást.
Utálta, ha siettették, elhallgatott, ráförmedt, majd néha egy egész napig nem szólt meg, mérges volt rá, amiért állítólag “mindenhol problémákat lát”. Megtanult várni.
A “Reliable Capital” bank hűvös levegővel fogadta őket a légkondicionálókból és a friss kávé illatával a bejáratnál. Olga körbenézett a tágas teremben, ahol széksorok sorakoztak, jelzáloghitel-programokról szóló szórólapok álltak, és egy hatalmas molinó egy mosolygó családot ábrázolt egy rajzolt ház előtt. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza arra a zászlóra. Egy hónap múlva, gondolta, a nevük egy ilyen lakáson fog szerepelni. Végre a saját otthonuk – nem bérelt, amiért fizetésének felét Valentina Szergejevnának, a hatvanas éveiben járó háziasszonyuknak fizette, aki mindig üzleties és közvetlen volt, és minden hónapban emlékeztette őket arra, hogy a fizetés az ötödikig esedékes, kivétel nélkül.
Meghívták őket a menedzser asztalához. Egy harminchárom éves nő,
éles kék öltönyben, haját hátrafésülve, bemutatkozott Marinának, és elkezdte kipakolni a papírmunkát maga elé. Olga észrevette, hogy több mappa van az asztalon, mint amire számított. Egyért nyúlt, de Viktor gyengéden elkapta a kezét.
“Várj,” mondta. “Marina mindjárt mindent elmagyaráz.”
Marina felnézett, először Viktorra, majd Olgára, és a szemében valami kínos érzés volt – egy professzionális, kifinomult ügyetlenség, de mégis kínos volt.
“Viktor Szergejevics, azt mondta, hogy a felesége tud a hitelfelvevői lista változásairól,” mondta, miközben nem vette le a szemét a papírokról.
Olga érezte, hogy az ujjai megfagynak.
“Milyen változásokról beszélsz?”
Marina kissé összevonta a szemöldökét, és Viktorra nézett, mintha azt a szót adná át, amit ő maga nem akart kimondani.
“Olya,” kezdte, és azonnal felismerte azt a túlságosan sima, vidám hangot, amit akkor használt, amikor pénzt akart kérni vagy új kiadást bejelenteni.
“Anya és én megbeszéltük. Szerintünk logikusabb lenne a lakást az ő nevére írni. Kiváló hiteltörténete van, rengeteg munkatapasztalata, és az egész folyamat gördülékenyebben fog menni számára. Mi maradunk társhitelezőként. Úgy értem, továbbra is fizetni fogod, ahogy korábban is – a tulajdonjog technikailag más nevén lenne. Ez szigorúan technikai kérdés.”
A családi medence
A bank előcsarnokában idegenek hangja zúgott, lágy zene szólt a hangszórókból, papírok zörögtek a közeli asztalokon. De hirtelen Olga alig hallotta mindezt, mintha egy ajtó csendben bezárta volna a világot. A férjére meredt, nem ismerte fel ezt a hangnemét, pedig olyan hétköznapi, olyan laza volt – mintha azt mondaná, új gumikat vett az autóhoz.
“Egy technikai dolog,” ismételte lassan, “amit te úgy hívsz, hogy átruházza azt a lakást, amiért majdnem kétmillió rubelt fizettem?”
“Nos, nem pontosan kétmillió,” javította ki Viktor enyhe fintorral.
“Ott van a jelzáloghitel is—nem minden készpénz…”
“Az előleg, Vitia. OMásfél millió készpénzben. Ebből másfél millió az enyém volt – pontosabban egymillió, négyszázezer a nagymamám örökségéből, és négyszázezer a saját megtakarításomból. Ez egymillió nyolcszázezer. A hozzájárulásod százezer volt.”
Mindezt nyugodtan mondta, minden szemrehányás nélkül, egyszerűen csak úgy mondta a számokat, mintha egy kívülről megtanult táblázat lenne. Marina, aki az asztalnál ült, halkan köhögött, majd elfordult, az ablakon át a haladó autókra.
“Olya, ne legyél ilyen könyvelő, őszintén,” szólt közbe Tamara Petrovna – az anyós, aki eddig csendben tanulmányozta a kezét. Viktor mögött ült, sötét kabátot viselt a meleg idő ellenére, haja hibátlanul volt beállítva. Addig csak egy társnak tűnt az utazásban. “A család nem könyvelés. Ez egy gyakori edény. Ma a te pénzed, holnap az enyém, és egyszer majd az unokák is ebben a lakásban fognak élni. Mit számít, hogy kinek a neve van a dokumentumokon, ha úgyis minden megosztott?”
Olga a tekintetét az anyósára fordította. Három év után először nem szigorúnak, de gondoskodónak látta őt, hanem valakinek, aki egy gondosan előkészített sort mond. Már többször hallotta ezt a “közös fazékról” szóló beszédet, és mindig úgy hangzott, mint egy idősebb ember régimódi filozófiája, kissé prédikáló, kissé régimódi. De most, itt a bankban, a papírmunkával együtt, ez stratégia volt.
“Ha tényleg nem számít, kinek a neve van a lakás,” mondta halkan Olga, “akkor miért nem írnád az enyémbe?”
Csend telepedett rá. Valamiért Marina egy mappát egy hüvelykkel balra mozgatott, majd visszatette.
“Olya, meg kell értened, hogy anyának több munkaéve van, stabil nyugdíja van, a bank sokkal könnyebben jóváhagyja a dolgokat neki,” sietett magyarázni Viktor.






