Egy másik részlet is felbukkant az elméjében – egy apró, de hirtelen hihetetlenül tisztán. Fél évvel ezelőtt, amikor először beszéltek a jelzálogról, Viktor megkérte, hogy ne mondja el azonnal a banknak a nagymamájától örökölt megtakarításait, hanem először csak a hivatalos fizetését mutassa meg. Akkoriban nem tulajdonított neki nagy jelentőséget—talán csak jobban ismerte a hitelpolitikákat. Most ez a kérés teljesen másképp nézett ki.
“Számomra a házasság azt jelentette, hogy elhittem, csapat vagyunk,” mondta halkan. “De kiderült, hogy csak én voltam a pénz forrása.”
“Hogy mondhatsz ilyet?” Viktor feldobta a kezét. “Szeretlek, Olya. Kérlek, próbáld meg jogi szemmel nézni – ez nem változtat semmin köztünk…”
“De változtat a dolgokon.” Hirtelen kiszáradt a szája, mintha órák óta beszélt volna a hidegben. “Mindent megváltoztat.”
Marina, aki eddig csendben maradt, óvatosan szólalt meg:
“Talán otthon, nyugodt légkörben kellene ezt megbeszélni.

És talán halasszuk el az üzletet egy másik napra?”
“Nem kell átütemezni,” ismételte Olga, nem a menedzserre, hanem Viktorra nézve. “Nem lesz alku. Ma nem. És azt hiszem, egyáltalán nem vagyok benne.”
Tamara Petrovna elsápadt, ajkai összeszorultak vékony vonalba.
“Tudod, mit csinálsz? Már megállapodtunk a feltételekben, a papírmunkát elvégeztük, a lakás értékbecslését kifizettük…”
“A közös költségvetésből fizetve, ahol nyolcvan százalékot fizettem,” tisztázta halkan Olga.
“Csak önző vagy!” vágott vissza az anyós. “Egész életedben arról álmodtál, hogy saját helyed legyen, és most hisztizsz néhány formalitás miatt! Egyáltalán érted, mennyi energiát fektettünk ebbe az üzletbe? Mennyi stressz? Tönkreteszed a fiam jövőjét!”
Olga meglepetten hallgatta ezeket a szavakat, észrevéve, hogy már nem érzi azt a jól ismert bűntudatot, ami régen elöntötte az ilyen pillanatokban. Régebben még az anyósának egy pillantása is bocsánatot kért olyan dolgokért,

amikért nem ő hibás. Ez a tekintet csak egy pillantás volt – tele bosszúsággal valakitől, akinek a tervei éppen összeomlottak.
“Nem rontom el a fiad jövőjét, Tamara Petrovna,” mondta nyugodtan. “Egyszerűen nem vagyok hajlandó más tulajdonát finanszírozni.”
“Valaki másé?” Viktor ismételte, hangja remegett. “Olya, mi család vagyunk…”
“Akkor legyen a lakás a család nevében. Mindkettőnkön. Egyenlő arányban.” Egyenesen a szemébe nézett. “Ha ez lehetetlen, akkor ez nem is a családról szólt – hanem arról, ki tette be a pénzt, és végül ki kapja meg.”
Csendben volt. Körülbelül tíz másodpercig, de Olga számára sokkal hosszabbnak tűnt – mintha az idő megnyúlt és nehéz lenne. Ezekben a másodpercekben mindent megértett, amire szüksége volt. Nem tudta, mit mondjon, mert nem volt mit mondania. Az igazság világos volt, de eddig senki sem mondta ki hangosan.
Felállt. A széke halkan nyikorgott a parkettán.

Marina felnézett rá, és egy pillanatra Olga valami tiszteletet látott a szemében.
“Elnézést, hogy időt pazaroltam,” mondta Olga a menedzsernek. “Semmi sem a te hibád.”
“Olya, várj,” Viktor is felugrott, próbálta elkapni a kezét, de ő óvatosan elhúzódott. “Ne reagáljunk túlzásba. Beszéljünk nyugodtan, otthon…”
“Otthon beszélünk,” egyezett bele, bár ekkorra már tudta, hogy igazából nem lesz beszélgetés. Vagy inkább lesz – de nem olyat, amire számított.
Kilépett a szobából, érezve a tekintetüket a hátán – zavartan, dühösen, próbálva visszanyerni az irányítást. Kint a reggel ugyanolyan szürke volt, de a levegő váratlanul frissnek tűnt, mintha túl sokáig volt bezárva, és végre lélegezhetett volna. A fülei kissé zúgtak, a tenyere furcsán hideg volt, pedig nem volt hideg nap. Anélkül, hogy megvárta volna, hogy Viktor követi-e, elővette a telefonját, és taxit hívott.
Otthon, a bérelt lakásban,

ahol a régi kávéfőzője – amit az első hónapban vett együtt – még mindig a konyhában állt, és a ruhák száradni lógtak az erkélyen, Olga az asztalhoz ült, és elővette a jegyzetfüzetét. Nem azért, hogy bevásárlólistát írjon, ahogy szokta. Elkezdte számolni a számokat, egyenként leírva őket, mintha ez a matek megadná neki azt a stabilitást, amit hiányolt.
1 400 000 – a nagymamájától származó örökség. 400 000 saját megtakarítása, amelyet öt év alatt összekaparott a házasság előtt, és még három évvel utána. Ez 1 800 000 volt. 100 000 volt Viktor hozzájárulása. A közös költségvetésük, amelybe a jövedelmük közel nyolcvan százalékát fektette, fedezve a lakbért, grPénzeket és közüzemi díjakat, miközben spórolt új gumikra az autójához, fitneszklub tagságra és a gamer számítógépének fejlesztésére. Emlékezett, hogy egy takarékosság pillanatában egyszer kihagyott egy rutinszerű fogorvosi látogatást, mert nem akarta elkölteni, amit egy lakásra félretett, és egy héttel később Viktor habozás nélkül költött ugyanennyi pénzt új vezeték nélküli fejhallgatóra.
Csörgött a telefon. Viktor volt az.
“Olya, hol vagy? Miért nem válaszolsz az üzeneteimre?”
“Itthon vagyok.”
“Nézd, ne legyél mérges, rendben? Anyám csak érzelmes lett, nem akart megbántani…”
“Vitya,” szakította félbe, “nem vagyok mérges. Csak az egész képet látom.”
“Milyen kép?”
“Az, ahol az én lakásom – az én lakásom, mert az én pénzem – elvileg a tiéd és anyádé lett volna. És én lennék az, aki valaki más ingatlanára fizet jelzálogot.”