Lassan felemeltem a fejem, és Livia Bellandi szemébe néztem.
— Természetesen — mondtam olaszul. — Néhány szót szeretnék mondani.
A mosoly eltűnt az arcáról.
Nem azonnal.
Először csak megmerevedett a szája széle. Aztán a szeme összeszűkült.
Matteo felállt.
— Apa…
Nem neki beszéltem.
Liviának.
— Egy évig tanultam az önök nyelvét — folytattam. — Nem azért, mert lenyűgözni akartam bárkit. Hanem azért, mert tudni akartam, mit mondanak az emberek akkor, amikor azt hiszik, hogy én nem értem őket.
A teraszon olyan csend lett, hogy hallottam a szökőkút vizének csobbanását.
Carlo Bellandi lassan letette a poharát.
Az előbb még nevetett.
Most már nem.
Livia megpróbált mosolyogni.
— Mr. Mahoney, azt hiszem, félreértett valamit.
— Lehetséges — feleltem. — Ezért szeretném, ha holnapig senki sem írna alá semmit.
Nora elsápadt.
— Apa…
Ránéztem.
Nem harag volt az arcán.
Félelem.
És akkor megértettem, hogy nem egyszerűen azért nem mondta el nekem, hogy gyermeket vár, mert félt a reakciómtól.
Valaki megfélemlítette.
— Nora — mondtam halkan —, igaz, amit hallottam?
A lányom néhány másodpercig csak állt.
Aztán a szemébe könnyek gyűltek.
— Igen.
A szó alig hallatszott.
— Tizenegy hetes vagyok.
A mellkasomban valami összeszorult.
Unokám lesz.
Egyetlen pillanat alatt megszűnt számomra a villa, a bor, a gazdagság, a család, minden.
Csak Nora maradt.
Odamentem hozzá.
Nem kérdeztem, miért titkolta el.
Nem kérdeztem, miért félt.
Csak átöleltem.
— Gratulálok, kislányom.
A vállamon sírni kezdett.
— Sajnálom, apa.
— Nincs miért bocsánatot kérned.
Aztán Livia megszólalt.
— Ez nagyon megható. De talán nem kellene egy egyszerű családi ügyből drámát csinálnunk.
Felé fordultam.
— Egyszerű családi ügy?
— Igen.
— Akkor magyarázza el nekem, miért beszélt arról, hogy a lányom szégyene miatt mindent alá fog írni.
Matteo lehunyta a szemét.
Livia arca megkeményedett.
— Nem tudom, miről beszél.
— Olaszul mondta.
— Ön nem tudhatta pontosan…
— De tudtam.
Elővettem a telefonomat.
A képernyőn egyetlen név szerepelt.
Aldo.
Aznap délután még felhívtam.
Nem azért, hogy segítsen lefordítani valamit.
Hanem azért, mert szükségem volt valakire, aki emlékeztet rá, hogy ne hagyjam magam provokálni.
Az üzenet, amit Aldo küldött, egyszerű volt:
Hallgass tovább. A hazugságok mindig több helyet foglalnak el, mint az igazság.
Elraktam a telefont.
— Holnap nem írunk alá semmit — mondtam.
Livia felnevetett.
— Önnek nincs joga beleszólni.
— Ebben igaza van.
A nő szemöldöke megemelkedett.
— Akkor?
— Nekem nincs jogom dönteni Nora helyett.
Nora felé néztem.
— De neki joga van dönteni saját maga helyett.
A mondat után Matteo végre megszólalt.
— Mama, elég.
Livia ránézett.
— Te maradj ki ebből.
— Nem.
Matteo hangja remegett.
— Most már nem maradok ki.
Carlo gúnyosan felhorkant.
— Matteo, ne csinálj jelenetet.
— Nem jelenetet csinálok.
A fia felállt.
— Be kell vallanom valamit.
Livia arca megváltozott.
— Matteo.
— Nem.
A fiú a kezét a tarkójára tette.
— Elég volt.
Nora rám nézett.
Én pedig már tudtam.
Valami sokkal nagyobb dolog történt a háttérben, mint amit addig sejtettem.
Matteo a zsebéből elővette a telefonját.
— Apa, anya… Gusnak igaza van.
Enrico lassan felemelte a fejét.
— Mit akarsz mondani?
— A dokumentumok nem egyszerű házassági papírok.
Senki nem mozdult.
— Mi van bennük? — kérdezte Nora.
Matteo ránézett.
— A Bellandi család alapítványának egy része. A birtok egyik társaságának tulajdonrésze. És egy olyan záradék, amely szerint a gyermek megszületése után a gyermek elsődleges lakóhelye Olaszország lenne.
Nora arcáról eltűnt minden szín.
— Mi?
— Azt mondták, ez csak ideiglenes.
— Ki mondta?
Matteo anyjára nézett.
— Ő.
Livia felállt.
— Matteo, gondold meg, mit csinálsz.
— Egész életemben azt tettem, amit mondtál.
— Mert az anyád vagyok.
— Pontosan.
Matteo hangja most már nem remegett.
— És talán ezért hittem el túl sokáig, hogy amit akarsz, az automatikusan jó nekem.
Enrico ekkor lassan felállt.
A férfi végig Matteo felé nézett.
— A dokumentumokat láttad?
— Igen.
— Mindet?
Matteo bólintott.
— És tudtad, hogy Nora terhes?
A fiú lehajtotta a fejét.
— Igen.
Nora hátralépett.
— Te tudtad?
Matteo szeme megtelt könnyel.
— Igen.
— Mióta?
— Három hete.
Nora arca összetört.
— Három hete tudtad, és nem mondtad el nekem, hogy mit akarnak aláíratni velem?
— Próbáltam.
— Nem próbáltad eléggé.
Matteo nem válaszolt.
Én pedig ekkor megláttam valamit.
A Livia mellett ülő fiatal ügyvéd, Fabrizio, felállt, és észrevétlenül az asztal szélén hagyott bőr mappához nyúlt.
— Hová viszi azt? — kérdeztem.
Megállt.
— A dokumentumokat visszaviszem az irodába.
— Nem.
Fabrizio rám nézett.
— Tessék?
— A mappa itt marad.
— Ön nem ügyfél.
— Nem.
A mappára mutattam.
— De a lányom az.
Fabrizio Liviára nézett.
Livia bólintott neki.
A férfi azonban nem mozdult.
És akkor Enrico megszólalt.
— Fabrizio.
A fiatal ügyvéd megfordult.
— Adja oda neki.
Livia felé kapta a fejét.
— Enrico!
A férje nyugodtan folytatta:
— Holnapig senki nem ír alá semmit.






