Lorenzo DeLuca szavai után a szoba teljesen elnémult.

A fiatal cselédlány, Elena, csak állt a seprűvel a kezében. Nem értette, miért néz rá úgy a férfi, mintha egy szellemet látna.

– Mit jelent ez? – kérdezte végül halkan.

Lorenzo anyja, Isabella, remegő kézzel nyúlt felé.

– Gyere ide, gyermekem.

Elena hátrált egy lépést.

– Asszonyom, én… tényleg nem értem.

Lorenzo közbevágott.

– Hol született az édesanyád?

– Nápolyban.

A férfi megmerevedett.

– És mikor?

– Huszonnégy évvel ezelőtt… vagyis, ő azt mondta, hogy akkor költözött el onnan.

Lorenzo tekintete azonnal az anyjára szegeződött.

Isabella arca elsápadt.

– Elena… – suttogta. – Hány éves vagy?

– Huszonhárom.

A férfi lassan ökölbe szorította a kezét.

Huszonnégy évvel korábban az ötéves húga, Lucia, eltűnt egy nápolyi vasútállomáson.

A család hónapokig kereste.

A rendőrség szerint elrabolhatták.

Apjuk azonban soha nem hitte el, hogy Lucia meghalt. Egyetlen dolgot őrzött meg az eltűnés napjéről: egy apró, piros szalagot, amelyet a kislány hajában viselt.

Lorenzo most hirtelen megfordult.

– Marco!

Az egyik testőr azonnal belépett.

– Uram?

– Hozd ide azt a régi dobozt. A dolgozószobámból. Most.

Néhány perccel később Marco visszatért egy poros, fekete fadobozzal.

Lorenzo kinyitotta.

A szobában mindenki visszatartotta a lélegzetét.

Egy régi fénykép feküdt benne.

Egy ötéves kislány.

Vörös haj.

Zöldesbarna szemek.

És ugyanaz a kis anyajegy a bal füle mögött, amely Elenán is látható volt.

Elena elsápadt.

– Ez… ez az én anyám.

Lorenzo felnézett rá.

– Nem.

Elena értetlenül nézett rá.

– Mi?

A férfi remegő hangon mondta:

– Ez a fénykép az én húgomról készült.

Isabella ekkor sírva fakadt.

– Lucia…

Elena kezéből kiesett a seprű.

– Akkor ki volt az anyám?

Senki sem válaszolt.

Lorenzo azonban már tudta, hogy a történetnek van egy másik oldala.

És valaki huszonnégy éven át hazudott nekik.


Aznap este Elena nem ment vissza a cselédszobába.

Lorenzo egy külön szobát biztosított neki, de a lány egész éjjel képtelen volt aludni.

Hajnalban kopogtak az ajtón.

Isabella állt odakint.

A kezében egy régi fényképalbumot tartott.

– Megmutatok valamit.

Leültek az ágy szélére.

Isabella lapozni kezdett.

Az egyik oldalon egy fiatal nő fényképe volt.

– Ő Lucia.

Elena hosszasan nézte.

A nő arca valóban hasonlított rá.

De valami zavarta.

– Asszonyom…

– Isabella.

– Isabella… ha ő volt az anyám, akkor miért nem emlékszik rám?

Az idős nő szeme megtelt könnyel.

– Mert nem ő nevelt téged.

Elena megdermedt.

– Hanem ki?

Isabella becsukta az albumot.

– A családunk régi sofőrje, Matteo.

– Matteo?

– Aznap, amikor Lucia eltűnt, ő volt az egyetlen ember, aki látta, mi történt.

Ekkor Lorenzo jelent meg az ajtóban.

– Anya, ezt nekem kellett volna elmondanod.

Isabella lehajtotta a fejét.

– Huszonnégy éve próbálom elmondani.

Lorenzo arca megkeményedett.

– Akkor mondd el most.

Az asszony végre megszólalt.

– Luciát nem egy idegen rabolta el.

Csend.

– A saját apja adta oda valakinek.

Lorenzo arca elsötétült.

– Mit beszélsz?

– Az apátoknak adósságai voltak. Óriási adósságai. Valaki megzsarolta. Azt mondták neki, ha nem adja át Luciát, az egész családot elpusztítják.

Elena könnyei lassan végigfolytak az arcán.

– És én?

Isabella ránézett.

– Téged évekkel később találtak meg.

– Hol?

– Egy kis vidéki árvaházban.

Lorenzo azonnal elővette a telefonját.

– Marco! Derítsd ki az árvaház nevét. És keress meg minden dokumentumot Lucia eltűnéséről.


Két órával később Marco egy dossziéval tért vissza.

Lorenzo kinyitotta.

Az első oldalon egy név állt:

Elena Moretti.

Alatta egy kézzel írt megjegyzés:

„A gyermek valódi neve: Lucia DeLuca.”

Elena a szája elé kapta a kezét.

– Nem…

A következő oldalon azonban egy másik név szerepelt.

Giorgio Moretti.

Lorenzo elsápadt.

– Giorgio…

Isabella ránézett.

– Ismered?

Lorenzo lassan bólintott.

– Ő volt apám legnagyobb ellensége.

Ekkor a telefonja megszólalt.

Egy ismeretlen szám.

Lorenzo felvette.

A vonal túlsó végén egy idős férfi hangja szólalt meg.

– Tudom, hogy megtaláltad a lányt.

Lorenzo nem szólt.

– És azt is tudom, hogy már tudod az igazságot.

– Ki maga?

A férfi halkan nevetett.

– Valaki, aki huszonnégy éve vár erre a pillanatra.

Lorenzo megszorította a telefont.

– Ha még egyszer fenyegetni meri a családomat…

– Nem fenyegetlek, Lorenzo.

A férfi elhallgatott.

Majd kimondta azt a mondatot, amitől Lorenzo szíve megállt egy pillanatra.

– Az apád nem azért adta el Luciát, hogy megmentse a családot.

– Hanem azért, mert Lucia látta, mit tett azon az éjszakán.

A vonal megszakadt.

Lorenzo lassan Elenára nézett.

A lány pedig már nem sírt.

Csak egyetlen kérdést tett fel:

– Mit látott az anyám?

Lorenzo nem válaszolt.

Mert ekkor a dolgozószoba ajtaja mögül halk kopogás hallatszott.

Marco kinyitotta.

A küszöbön egy öreg férfi állt.

Fehér haja volt.

Reszketett a keze.

De amikor meglátta Elenát, térdre esett.

– Lucia…

Elena hátrált.

– Ki maga?

A férfi könnyes szemmel felnézett rá.

– Én vagyok az apád.

A szoba megfagyott.

Lorenzo előrelépett.

– Az apám huszonnégy éve meghalt.

Az öreg férfi lassan megrázta a fejét.