Lorenzo DeLuca szavai után a szoba teljesen elnémult.
A fiatal cselédlány, Elena, csak állt a seprűvel a kezében. Nem értette, miért néz rá úgy a férfi, mintha egy szellemet látna.
– Mit jelent ez? – kérdezte végül halkan.
Lorenzo anyja, Isabella, remegő kézzel nyúlt felé.
– Gyere ide, gyermekem.
Elena hátrált egy lépést.
– Asszonyom, én… tényleg nem értem.
Lorenzo közbevágott.
– Hol született az édesanyád?
– Nápolyban.
A férfi megmerevedett.
– És mikor?
– Huszonnégy évvel ezelőtt… vagyis, ő azt mondta, hogy akkor költözött el onnan.
Lorenzo tekintete azonnal az anyjára szegeződött.
Isabella arca elsápadt.
– Elena… – suttogta. – Hány éves vagy?
– Huszonhárom.
A férfi lassan ökölbe szorította a kezét.
Huszonnégy évvel korábban az ötéves húga, Lucia, eltűnt egy nápolyi vasútállomáson.
A család hónapokig kereste.
A rendőrség szerint elrabolhatták.
Apjuk azonban soha nem hitte el, hogy Lucia meghalt. Egyetlen dolgot őrzött meg az eltűnés napjéről: egy apró, piros szalagot, amelyet a kislány hajában viselt.
Lorenzo most hirtelen megfordult.
– Marco!
Az egyik testőr azonnal belépett.
– Uram?
– Hozd ide azt a régi dobozt. A dolgozószobámból. Most.
Néhány perccel később Marco visszatért egy poros, fekete fadobozzal.
Lorenzo kinyitotta.
A szobában mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Egy régi fénykép feküdt benne.
Egy ötéves kislány.
Vörös haj.
Zöldesbarna szemek.
És ugyanaz a kis anyajegy a bal füle mögött, amely Elenán is látható volt.
Elena elsápadt.
– Ez… ez az én anyám.
Lorenzo felnézett rá.
– Nem.
Elena értetlenül nézett rá.
– Mi?
A férfi remegő hangon mondta:
– Ez a fénykép az én húgomról készült.
Isabella ekkor sírva fakadt.
– Lucia…
Elena kezéből kiesett a seprű.
– Akkor ki volt az anyám?
Senki sem válaszolt.
Lorenzo azonban már tudta, hogy a történetnek van egy másik oldala.
És valaki huszonnégy éven át hazudott nekik.
Aznap este Elena nem ment vissza a cselédszobába.
Lorenzo egy külön szobát biztosított neki, de a lány egész éjjel képtelen volt aludni.
Hajnalban kopogtak az ajtón.
Isabella állt odakint.
A kezében egy régi fényképalbumot tartott.
– Megmutatok valamit.
Leültek az ágy szélére.
Isabella lapozni kezdett.
Az egyik oldalon egy fiatal nő fényképe volt.
– Ő Lucia.
Elena hosszasan nézte.
A nő arca valóban hasonlított rá.
De valami zavarta.
– Asszonyom…
– Isabella.
– Isabella… ha ő volt az anyám, akkor miért nem emlékszik rám?
Az idős nő szeme megtelt könnyel.
– Mert nem ő nevelt téged.
Elena megdermedt.
– Hanem ki?
Isabella becsukta az albumot.
– A családunk régi sofőrje, Matteo.
– Matteo?
– Aznap, amikor Lucia eltűnt, ő volt az egyetlen ember, aki látta, mi történt.
Ekkor Lorenzo jelent meg az ajtóban.
– Anya, ezt nekem kellett volna elmondanod.
Isabella lehajtotta a fejét.
– Huszonnégy éve próbálom elmondani.
Lorenzo arca megkeményedett.
– Akkor mondd el most.
Az asszony végre megszólalt.
– Luciát nem egy idegen rabolta el.
Csend.
– A saját apja adta oda valakinek.
Lorenzo arca elsötétült.
– Mit beszélsz?
– Az apátoknak adósságai voltak. Óriási adósságai. Valaki megzsarolta. Azt mondták neki, ha nem adja át Luciát, az egész családot elpusztítják.
Elena könnyei lassan végigfolytak az arcán.
– És én?
Isabella ránézett.
– Téged évekkel később találtak meg.
– Hol?
– Egy kis vidéki árvaházban.
Lorenzo azonnal elővette a telefonját.
– Marco! Derítsd ki az árvaház nevét. És keress meg minden dokumentumot Lucia eltűnéséről.
Két órával később Marco egy dossziéval tért vissza.
Lorenzo kinyitotta.
Az első oldalon egy név állt:
Elena Moretti.
Alatta egy kézzel írt megjegyzés:
„A gyermek valódi neve: Lucia DeLuca.”
Elena a szája elé kapta a kezét.
– Nem…
A következő oldalon azonban egy másik név szerepelt.
Giorgio Moretti.
Lorenzo elsápadt.
– Giorgio…
Isabella ránézett.
– Ismered?
Lorenzo lassan bólintott.
– Ő volt apám legnagyobb ellensége.
Ekkor a telefonja megszólalt.
Egy ismeretlen szám.
Lorenzo felvette.
A vonal túlsó végén egy idős férfi hangja szólalt meg.
– Tudom, hogy megtaláltad a lányt.
Lorenzo nem szólt.
– És azt is tudom, hogy már tudod az igazságot.
– Ki maga?
A férfi halkan nevetett.
– Valaki, aki huszonnégy éve vár erre a pillanatra.
Lorenzo megszorította a telefont.
– Ha még egyszer fenyegetni meri a családomat…
– Nem fenyegetlek, Lorenzo.
A férfi elhallgatott.
Majd kimondta azt a mondatot, amitől Lorenzo szíve megállt egy pillanatra.
– Az apád nem azért adta el Luciát, hogy megmentse a családot.
– Hanem azért, mert Lucia látta, mit tett azon az éjszakán.
A vonal megszakadt.
Lorenzo lassan Elenára nézett.
A lány pedig már nem sírt.
Csak egyetlen kérdést tett fel:
– Mit látott az anyám?
Lorenzo nem válaszolt.
Mert ekkor a dolgozószoba ajtaja mögül halk kopogás hallatszott.
Marco kinyitotta.
A küszöbön egy öreg férfi állt.
Fehér haja volt.
Reszketett a keze.
De amikor meglátta Elenát, térdre esett.
– Lucia…
Elena hátrált.
– Ki maga?
A férfi könnyes szemmel felnézett rá.
– Én vagyok az apád.
A szoba megfagyott.
Lorenzo előrelépett.
– Az apám huszonnégy éve meghalt.
Az öreg férfi lassan megrázta a fejét.






