A férfi néhány másodpercig mozdulatlanul állt.

A kezében tartott gyémántnyaklánc hidegen csillogott a márványcsarnok fényében.

A bronze szaténruhás nő azonban már nem a nyakláncot nézte.

Hanem a zárt ajtót.

— Mielőtt válaszolna — szólalt meg a férfi halkan —, jobb, ha tudja, hogy Mr. Laurent már mindent hall.

A nő elsápadt.

— Nem… ez nem lehet.

A férfi az ajtó felé biccentett.

— Akkor mondja el most az igazat.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.

Egy magas, ősz hajú férfi lépett be.

Victor Laurent.

A ház tulajdonosa.

És a bronze ruhás nő férje.

A nő hátrált egy lépést.

— Victor…

A férfi nem válaszolt.

Csak a fiatal szolgálólányra nézett, aki még mindig könnyek között állt a földön.

— Mi a neved?

— Amélie, uram.

Victor bólintott.

— Amélie, menj a konyhába. Senki nem fog hozzád érni. És senki nem fog elbocsátani.

A lány bizonytalanul felállt.

— De… azt mondta, hogy elloptam.

Victor tekintete megkeményedett.

— Tudom.

Amélie kisietett.

A férfi ezután a feleségéhez fordult.

— Most pedig beszélj.

A nő ajkai remegtek.

— Én csak…

— A nyaklánc?

— A biztosítás.

— Milyen biztosítás?

A nő lehajtotta a fejét.

— Ötmillió dollár.

Csend lett.

Victor lassan közelebb lépett.

— Azt akarod mondani, hogy a saját ékszeredet elloptad volna, hogy felvedd rá a biztosítási összeget?

— Nem akartam ténylegesen ellopni! Csak… eltüntetni.

A férfi szeme összeszűkült.

— Miért?

A nő ekkor már sírt.

— Mert adósságom van.

Victor arca mozdulatlan maradt.

— Mennyi?

— Hárommillió.

— Kinek?

A nő nem válaszolt.

Victor a férfi felé fordult, aki még mindig az olíva színű zakót viselte.

— Daniel, hívta már a rendőrséget?

— Még nem.

— Akkor ne tegye.

A nő felkapta a fejét.

— Victor!

— Még nem végeztem.

Daniel a telefonjára nézett.

— Van még valami.

Victor ránézett.

— Mutassa.

Daniel elővette a telefonját, és egy újabb biztonsági felvételt nyitott meg.

Ezúttal a ház hátsó bejárata látszott.

A bronze ruhás nő nem egyedül érkezett aznap.

Egy fekete autó állt meg a kapunál.

A nő kiszállt.

Majd egy férfi is.

Victor azonnal felismerte.

— Marcus.

A felesége becsukta a szemét.

— Ki az a Marcus? — kérdezte Daniel.

Victor nem válaszolt.

A felvételen Marcus átadott a nőnek egy kis fekete aktatáskát.

A nő körülnézett.

Majd mindketten bementek a házba.

Victor lassan visszanézett a feleségére.

— Azt mondtad, csak az ékszert akartad eltüntetni.

A nő sírva rázta a fejét.

— Én nem tudtam, hogy mi van abban a táskában.

Daniel ekkor megállította a felvételt.

— Van egy másik probléma.

Megmutatta a következő képet.

Marcus az alagsor felé tartott.

A kezében pedig ugyanaz a fekete táska volt.

Victor arca egy pillanat alatt megváltozott.

— Az alagsorban nincs semmi.

Daniel ránézett.

— Biztos benne?

Victor nem felelt.

Csak elindult a lépcső felé.

A felesége utána kiáltott:

— Victor, ne menj le!

A férfi megállt.

Lassan megfordult.

— Miért?

A nő nem tudott válaszolni.

Victor ekkor már mindent értett.

Nem a nyaklánc volt a valódi célpont.

Az csak elterelés volt.

A rendőrség értesítése helyett Daniel követte Victort az alagsorba.

A régi borospince egyik falánál Victor megállt.

— Ezt a helyet az apám építette — mondta halkan. — Rajtam kívül csak három ember tudott róla.

— Kik?

Victor az egyik régi polchoz lépett.

Megnyomott egy rejtett kapcsolót.

A fal lassan elmozdult.

Mögötte egy keskeny, sötét helyiség jelent meg.

Daniel belenézett.

Az üres falon azonban egyetlen tárgy lógott.

Egy régi fénykép.

Victor apjáról.

Mellette egy fiatal férfiról.

Marcus apjáról.

Victor közelebb lépett.

A fénykép hátulján egy dátum szerepelt.

1998. június 14.

Daniel a fal tövében egy fekete aktatáskát vett észre.

Kinyitotta.

Nem pénz volt benne.

Nem ékszer.

Hanem iratok.

Bankszámlák.

Szerződések.

Titkos átutalások.

És egy lista.

A lista tetején Victor Laurent neve állt.

Alatta több millió dolláros összegek.

Victor hosszú ideig nem szólt.

Aztán megszólalt:

— Ezért akarta a feleségem a nyakláncot.

Daniel felnézett.

— Hogy elterelje a figyelmet?

Victor bólintott.

— Nem. Hogy mindenki azt higgye, a pénz miatt csinálta.

Ekkor léptek hallatszottak a lépcsőn.

A bronze ruhás nő állt ott.

Könnyes szemmel nézett rájuk.

— Victor… most már tudnod kell az igazat.

A férfi megfordult.

— Mondd.

A nő remegő hangon folytatta:

— Marcus zsarolt engem.

— Mivel?

— Azt mondta, ha nem segítek neki megszerezni ezeket az iratokat, nyilvánosságra hozza, hogy én is részt vettem a család pénzének eltűnésében.

Victor arca megfeszült.

— Te részt vettél?

A nő lehunyta a szemét.

— Igen.

— Mennyi pénzt vittél el?

— Nyolcszázezer dollárt.

Hosszú csend következett.

Aztán Victor csak ennyit kérdezett:

— És ki adott neked engedélyt?

A nő felnézett.

— Az apád.

Victor hátrált egy lépést.

— Mit mondtál?

— Az apád tudott mindenről.

A férfi kezéből kiesett a fénykép.

A keret a betonpadlón összetört.

Daniel lehajolt érte.

A fénykép mögül azonban egy apró, összehajtott papír csúszott ki.

Victor felvette.

Az első sorban egyetlen mondat állt: