A férfi, akit egész életemben megbízható főnökömnek hittem, lassan becsukta maga mögött az ajtót.

A tekintete először rám siklott, aztán a fekete mappára, amely még mindig a főnök asztalán feküdt.

— Maya — mondta halkan. — Nagyon rossz helyen vagy.

A maffiafőnök nem válaszolt.

Csak egyetlen mozdulattal jelezte az embereinek, hogy zárják be az ajtót.

A supervisorom, Daniel Reeves, elmosolyodott.

— Nem értem, miért raboltattál el egy ártatlan könyvelőt.

— Én sem — felelte a férfi. — De te pontosan tudod, miért van itt.

Daniel arca megkeményedett.

— Fogalmam sincs, miről beszélsz.

A főnök kinyitotta a laptopot, és az asztalra fordította a képernyőt.

A hamis számlák sorai jelentek meg rajta.

— Nyolcmillió-háromszázezer dollár — mondta. — Maya felhasználónevével. Az ő elektronikus aláírásával. És minden egyes tranzakciót te hagytál jóvá.

Daniel vállat vont.

— Egy rendszerhiba.

— Érdekes — felelte a főnök. — Ugyanezt mondta Maya három hete.

Daniel ekkor rám nézett.

— Mit csináltál a meghajtóval?

A kérdés úgy csapott belém, mintha pofon ütöttek volna.

Nem azt kérdezte, hol van.

Azt kérdezte, mit csináltam vele.

Tehát tudta, hogy létezik.

— Nem tudom, miről beszélsz — mondtam.

Daniel elnevette magát.

— Ne hazudj nekem, Maya.

A maffiafőnök szeme összeszűkült.

— Tegeződik vele?

Daniel nem válaszolt.

A főnök közelebb lépett hozzá.

— Mióta dolgozol Castellano Importsnál?

— Tizenkét éve.

— És Maya?

— Két éve.

— Akkor miért tudsz az ő hálószobájának padlója alatt elrejtett meghajtóról?

Daniel arca egy pillanat alatt elvesztette a színét.

Tudtam, hogy lebukott.

De ekkor valami sokkal rosszabb történt.

Daniel lassan elmosolyodott.

— Mert nem ő az egyetlen, aki tud róla.

A főnök keze megállt.

— Folytasd.

Daniel az ajtó felé nézett.

— A meghajtót nem Maya készítette.

A szívem kihagyott egy ütemet.

— Hazudsz.

— Nem.

Daniel rám nézett.

— Te csak azt hitted, hogy megtaláltad a bizonyítékokat.

A főnök felemelte a kezét.

— Magyarázd meg.

Daniel sóhajtott.

— Körülbelül három hónapja rájöttünk, hogy valaki belülről kiszivárogtatja a Castellano család könyvelését. Maya túl kíváncsi lett. Ezért elkezdtük figyelni.

— „Elkezdtem” — javította ki a főnök. — Ki az a mi?

Daniel nem válaszolt.

A főnök intett.

Az egyik embere előrelépett, és Daniel mögé állt.

— A meghajtó — mondta a főnök. — Hol van?

Daniel lassan rám nézett.

— Azt akarod tudni, mi van rajta?

— Igen.

— Akkor kérdezd meg Mayát.

Mindketten rám néztek.

Éreztem, ahogy kiszárad a szám.

— Nem értem.

Daniel elmosolyodott.

— Azt hitted, hogy három hete titokban lemásoltad az adatokat.

A gyomrom összeszorult.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Hogy azt a meghajtót én tettem a lakásodba.

Csend.

A világ egy pillanatra megszűnt körülöttem.

— Nem.

— De.

Daniel közelebb lépett.

— Tudtuk, hogy egyszer eljön a nap, amikor valaki megpróbál majd felhasználni téged.

A maffiafőnök azonnal közbevágott.

— Ki?

Daniel mosolya eltűnt.

— Nem én vagyok a főnök.

A főnök szeme megkeményedett.

— Akkor ki?

Daniel nem felelt.

Ehelyett a kabátja belső zsebéből elővett egy telefont.

Megnyomott egy gombot.

A képernyőn egy nő jelent meg.

Körülbelül harmincéves lehetett.

Sötét haja volt, és pontosan ugyanolyan arcvonásai, mint nekem.

A nő kamerába nézett.

— Maya — mondta.

Megdermedtem.

— Ki ez?

Daniel leengedte a telefont.

— A valódi Maya Torres.

A szobában mindenki elnémult.

A maffiafőnök lassan felém fordult.

— Azt mondtad, nincs testvéred.

— Mert nincs.

Daniel halkan felnevetett.

— Tévedsz.

A nő a képernyőn ismét megszólalt.

— Elena Torres vagyok. Maya ikertestvére.

A levegő bennem rekedt.

Ikertestvér.

Ez lehetetlen volt.

A szüleim halálakor én egyedül maradtam. Ezt tudtam. Legalábbis ezt mondták nekem.

Daniel folytatta:

— A szüleid nem haltak meg egyszerű balesetben.

A kezem remegni kezdett.

— Mit mondasz?

— Évekkel ezelőtt a Castellano családnak dolgoztak. Nem könyvelőként. Információszerzőként.

A főnök arca megváltozott.

— Ismered őket?

Daniel bólintott.

— Az apád mentette meg egyszer az életedet.

A férfi mozdulatlanná dermedt.

— Ne beszélj róluk.

— Pedig ideje, hogy megtudd az igazat.

Daniel a laptopra mutatott.

— Az apád évekkel ezelőtt ellopott egy adatbázist a családtól. Nem pénzt. Neveket.

— Milyen neveket?

— Rendőrökét. Bírákét. Politikusokét. Ügyészekét. Mindenkiét, aki valaha pénzt kapott a Castellano családtól.

A főnök lassan ökölbe szorította a kezét.

— Hol van az adatbázis?

Daniel rám nézett.

— Mayánál.

Megráztam a fejem.

— Nincs nálam semmi.

— Nem tudod, hogy nálad van.

Aztán Daniel kimondta azt a mondatot, amitől végleg összeomlott bennem minden, amit a családomról tudtam.

— Az apád nem halt meg azon az éjszakán.

A szívem összeszorult.

— Hazudsz.

— Tizenkét éve mindenki azt hiszi, hogy meghalt. De életben volt.

A maffiafőnök egyetlen lépéssel Daniel előtt termett.

— Hol van?

Daniel rám nézett.

— Meghalt három hónappal ezelőtt.

A szoba elcsendesedett.

— Ki ölte meg? — kérdeztem remegő hangon.

Daniel nem válaszolt.

A főnök igen.

— Tudom, ki volt.

Ránéztem.

— Ki?

A férfi tekintete elsötétült.

— Az én apám.

Nem tudtam megszólalni.