Két év telt el azóta, hogy először kinyitottuk a 404-es lakás ajtaját.
Azóta sok minden megváltozott.
Az épületet felújították.
A régi, megsárgult falakat újrafestették.
A rozsdás liftet kicserélték.
A negyedik emelet pedig már nem úgy nézett ki, mint azon az éjszakán, amikor először beléptem oda.
De én soha nem tudtam teljesen elfelejteni azt a huszonhárom pár gyermekcipőt.
Néha még mindig eszembe jutott Clara Montiel.
És a hét név.
A hét gyermek, akiket a piros jelölés alatt találtunk.
Ötbőlük ötöt sikerült megtalálnunk.
Ketten azonban továbbra is hiányoztak.
Lucía Herrera.
És
Tomás Velázquez.
Mindketten tizennyolc évvel korábban tűntek el a hivatalos nyilvántartásokból.
A családjuk pedig még mindig azt hitte, hogy meghaltak.
Egy novemberi reggelen éppen az irodámban ültem, amikor Ernesto felhívott.
A hangja furcsán remegett.
– Inés asszony…
– Mi történt, Ernesto?
Néhány másodpercig nem válaszolt.
Aztán nagyon halkan megszólalt:
– Megtaláltam valamit.
Felálltam a székemből.
– Mit?
– A régi kazettát.
Megállt bennem a levegő.
– Milyen kazettát?
– Azt, amelyikről Clara soha nem beszélt.
Azonnal tudtam, hogy valami fontos dologról van szó.
Fél órával később már Ernesto kis szobájában ültem.
Az öreg portás az asztal közepére tett egy régi, barna dobozt.
A doboz poros volt.
A sarkain megsárgult ragasztószalag lógott.
– Hol találta?
Ernesto az épület régi pincéje felé mutatott.
– A kazánház mögött.
– Miért nem láttuk korábban?
– Mert a fal mögé volt rejtve.
A szívem hevesebben kezdett verni.
Ernesto lassan kinyitotta a dobozt.
Egy régi magnókazetta feküdt benne.
Mellette egy kézzel írt papír.
A papíron csak ennyi állt:
„Ha egyszer megtalálják a cipőket, hallgassák meg ezt is.”
A kézírást azonnal felismertem.
Clara írta.
– Istenem…
Ernesto rám nézett.
– Meghallgatjuk?
Bólintottam.
A kazettát egy régi lejátszóba helyeztük.
Először csak recsegést hallottunk.
Aztán egy nő hangját.
Clara hangját.
– Ha ezt valaki hallja, az azt jelenti, hogy a 404-es ajtó végre kinyílt.
Ernesto lehajtotta a fejét.
Én pedig mozdulatlanul ültem.
Clara folytatta:
– Nem tudom, mennyi időm maradt. Nem tudom, hogy valaha sikerül-e megtalálnom mind a huszonhárom gyermeket. De egy dolgot tudok. A hivatalos történet nem igaz.
A szobában néma csend lett.
– Nem huszonhárom gyermek halt meg azon az éjszakán – mondta. – Egyetlen gyermek sem halt meg a 404-es lakásban.
Megszorítottam a kezem.
Clara hangja egyre halkabb lett.
– De van valami, amit még senkinek nem mondtam el.
A kazetta hirtelen elhallgatott.
Ernesto rám nézett.
– Mi történt?
– Nem tudom.
Megpróbáltam visszatekerni.
A magnó azonban csak kattogott.
A szalag egy része sérült volt.
Aztán újra megszólalt Clara.
– Ha a hét eltűnt gyermeket valaha megtalálják, ne higgyenek el mindent, amit a dokumentumokban látnak.
Megdermedtem.
– Mit jelent ez? – kérdeztem, bár Ernesto nem tudhatta a választ.
Clara folytatta:
– Valaki szándékosan változtatta meg a gyermekek adatait.
Ernesto elsápadt.
– Szándékosan?
Bólintottam.
– Ezt mondta.
A következő pillanatban Clara kimondott egy nevet.
„Dr. Esteban Rivas.”
A kazetta véget ért.
Másnap reggel felkerestem az archívumot.
A név nem volt ismeretlen.
Esteban Rivas annak idején a katasztrófa utáni gyermekvédelmi koordináció egyik vezetője volt.
A hivatalos dokumentumok szerint hat évvel később meghalt.
De amikor tovább kutattam, találtam valami különöset.
A haláláról szóló bizonyítványban szereplő dátum nem egyezett azzal a dátummal, amelyen egy másik hivatalos dokumentumot aláírt.
Ez lehetetlen volt.
Vagy valaki hamisított.
Vagy Rivas nem halt meg akkor, amikor mindenki hitte.
Aznap este felhívtam Camila Duartét.
– Camila, szükségem van a segítségedre.
– Mi történt?
Elmeséltem neki a kazettát.
Hosszú csend következett.
– Inés… – mondta végül. – Azt hiszem, tudom, ki lehet Rivas.
– Ki?
– Van egy férfi a városomban.
– Mi a neve?
– Eduardo Rivas.
Megdermedtem.
– Lehet, hogy rokona?
– Nem tudom.
– Mit csinál?
– Egy magánklinikát vezet.
A telefonomat szorosabban fogtam.
– Meg tudod nézni a fényképét?
– Igen.
Másnap elküldte.
Amikor megláttam a képet, nem kaptam levegőt.
Nem azért, mert biztosan ugyanazt az embert láttam.
Hanem azért, mert az arc túlságosan ismerős volt.
Ugyanaz a szem.
Ugyanaz az áll.
És ugyanaz a vékony heg a jobb szemöldök mellett.
Három nappal később Camila visszahívott.
– Inés, van még valami.
– Mi?
– A klinika egyik alkalmazottja régi gyermekvédelmi dokumentumokat talált a pincében.
– Mit?
– Egy listát.
– Hány név van rajta?
Camila elhallgatott.
– Huszonhárom.
Éreztem, ahogy kiráz a hideg.
– Küldd el.
Néhány perccel később megérkezett a fénykép.
A listát halvány tinta borította.
De hét név mellett piros jelzés volt.
Ugyanaz a hét név.
Lucía Herrera.
Tomás Velázquez.
És az öt gyermek, akiket már megtaláltunk.
Csakhogy a lista alján volt egy megjegyzés.
„A hét gyermek nem elveszett. Áthelyezve.”
A szó láttán megfagyott bennem a vér.
Áthelyezve.
Nem eltűntek.
Nem meghaltak.
Áthelyezték őket.
Másnap felkerestem Ernestót.
Amikor megmutattam neki a fényképet, hosszú ideig nem szólt.
Aztán felállt.
Lassan odament a régi szekrényhez.
Kinyitotta.
Egy sárga borítékot vett elő.
– Ezt Clara adta nekem tizennyolc évvel ezelőtt.
– Miért nem mondta?






