Beírt egy kódot, kinyitotta a fedelét, és elővett egy lezárt borítékot, amelyen Claire Harrington neve állt.
Margaret sírni kezdett.
Michael szembenézett velem.
“Claire három nappal azelőtt hagyta ezt az irodámnál, hogy eltűnt.”
“Azt mondta, csak akkor nyissam ki, ha a gyermeke valaha visszatér a Harrington Házba azzal a medálnal.”
A kezeim kihűltek.
“Nem értem.”
Michael feltörte a pecsétet.
Benne volt egy születési anyakönyvi kivonat, egy kézzel írt levél és egy fénykép Claire-ről, amint egy újszülött babát tart a karjában.
A baba az ezüst medálomat viselte a kis csuklóján.
Michael felolvasta az első sort.
“A lányom neve Emily Claire Harrington.”
Egyenesen rám nézett.
“És az eredeti családi bizalmi vagyonkezelő alapon mindenben ő tulajdonolja a Harrington nevet viselő részt.”
3. fejezet – AZ ELTŰNT LÁNY
A vendégek abbahagyták a suttogást.
Úgy néztek rám, mintha az egyenruhám eltűnt volna, és egy korona vette volna át a helyét.
Utáltam.
Öt perccel korábban már befogadták, hogy tolvaj vagyok, mert egy gyémántnyaklánc volt a táskámban.
Most már hajlandóak voltak elfogadni, hogy örökös vagyok, mert egy ügyvéd tartott egy levelet.
Egyik reakciónak sem volt köze ahhoz, hogy ki vagyok.
Daniel elbocsátotta a vendégeket, és elrendelte, hogy az egész biztonsági rendszert megőrizzék a rendőrség számára.
Vanessa közel maradt Victorhoz.
Suttogva beszélgettek, amelyek elhallgattak, amikor valaki rájuk nézett.
Reyes nyomozó két rendőrrel érkezett.
Kétszer is megnézte a felvételt.
Ezután lefotózta az arcomon lévő piros foltot, és megkérdezte, hogy szeretnék-e feljelentést tenni.
“Igen,” mondtam.
Vanessa felszisszent.
“Emily, azt mondtam, pánikba estem.”
“Megtervezted,” válaszoltam.
“A nyakláncot a táskádban hordtad.”
“Megvártad, amíg a szoba megtelt.”
“Megütöttél, mielőtt bárki kinyitotta volna a táskát.”
“Az nem pánik volt.”
“Ez egy előadás volt.”
Reyes bevitte Vanessát a könyvtárba kihallgatásra.
Victor követte a családi ügyvéddel, de Michael megállította.
“Én képviselem a bizalmat,” mondta Michael.
“Nem képvisellek.”
Margaret egy kis nappaliba vezetett a nyugati szárny mellett.
Az a portré, amit az örökbefogadó anyám említett, a kandalló fölött lógott.
Claire fiatalabbnak tűnt a festményen, mint a medálomon.
Farmert viselt, ékszer nélkül, és olyan mosolyt, amitől fájt a mellkasom.
Margaret mellém ült, de hagyott távolságot köztünk.
“Azt mondták, Claire ellopta a Harrington Star nyakláncot,” mondta.
“Azt mondták, hogy kiürített egy céges számlát, és egy házas férfival szökött meg.”
“Elhitted?”
A csendje válaszolt először.
“Elhittem a férjemnek,” mondta végül.
“Charles megmutatta nekem a banki nyilvántartásokat.”
“Megmutatott egy levelet Claire kézírásával.”
“Három nappal később a rendőrség megtalálta az autóját egy szakadék alján.”
“Nem találtak holttestet.”
A portré felé néztem.
“Szóval halottnak nevezted őt.”
Margaret összerezzent.
“Charles azt mondta, ez az egyetlen módja annak, hogy megvédjék Danielt és a társaságot.”
Daniel az ajtóban állt.
Mindent hallott.
“Tizennégy éves voltam,” mondta.
“Apa mondta, hogy Claire elhagyott minket.”
“Megígértette velem, hogy soha nem mondom a nevét anyám előtt.”
Egy biztonsági technikus lépett be egy tablettel.
Daniel kérésére átnézte a kastély legrégebbi archív felvételeit.
A rendszer nagy részét évekkel ezelőtt kicserélték, de egy tárolómeghajtó megmaradt egy zárt szekrényben.
A technikus az asztalra tette a táblagépet.
“Ezt rögzítették azon az éjszakán, amikor Miss Claire eltűnt,” mondta.
A fekete-fehér képen a kastély szolgálati bejárata látható 23:17-kor.
Claire megjelent a képernyőn.
Terhes volt, félt, és nagyon is élt.
Két férfi kényszerítette a szedán hátsó ülésére.
Az egyikük Daniel apja volt.
A másik Victor Lang volt.
A szedán elhajtott.
Aztán egy harmadik személy lépett ki az árnyékból, és nézte, ahogy elmegy. Margaret
volt az.
És végig ott állt.
4. fejezet – A SZOBA A PORTRÉ
MÖGÖTT Hátra
0:02 / 8:42
ADVDO×
Daniel újrajátszotta a felvételt.
Margaret nem tagadta, amit láttunk.
Mindkét kezét az arcához nyomta, és suttogta: “Azt hittem, kórházba viszik.”
Ki akartam ordítani vele.
Ehelyett azt a kérdést tettem fel, ami igazán számított.
“Miért volt szüksége kórházra?”
Margaret könnyek között nézett rám.
“Claire vacsora közben szembesítette Charles-t.”
“Azt mondta, ő és Victor lopnak a cég nyugdíjalapjából.”
“Azt mondta, lemásolta a feljegyzéseket.”
“Charles instabilnak nevezte őt.”
“Azt mondta, a terhesség miatt paranoiás lett.”
“Amikor megpróbált elmenni, adott neki valamit, hogy megnyugtassa.”
Daniel elfordult.
Az igazság az volt, hogy darabonként szétszedte a gyerekkorát.
Michael megnézte a régi videót.
“Az idő megegyezik Claire utolsó levelével,” mondta.
“Azt írta, hogy valahol elrejtett bizonyítékot rejtett el, ahol Charles sosem keresne meg.”
Tanulmányoztam a portrét.
Az örökbefogadó anyám utolsó üzenete nem azt mondta, hogy keressem meg Claire-t.
Azt mondta, hogy meg kell találni a portrén lévő nőt.
Közelebb mentem a kerethez.
Claire festett keze egy faragott fa rózsán pihent a kandalló közelében.
A valódi kandallóban ugyanaz a rózsa volt.
Megnyomtam.
Valami kattant a fal mögött.
A portré előretolódott.
Daniellel félrehúztuk, felfedve egy keskeny fémajtót.
Margaret suttogta, hogy negyven éve élt a kastélyban, és soha nem tudott róla.
Bent egy szoba volt, amely nem volt nagyobb egy szekrénynél.
Por borította a kis íróasztalt, egy magnót és három doboznyi iratot.
Az első doboz nyugdíjkimutatásokat tartalmazott, amelyek több millió dollárt fektettek be Charles és Victor által irányított fedőcégekbe.






