A motel szobája hirtelen túl csendes lett.
– Mit akart tudni rólad? – kérdeztem.
Carol nem válaszolt azonnal.
– Azt kérdezte, hogy szerintem romlott-e az emlékezeted. Hogy elfelejtesz-e számlákat, neveket, időpontokat. És azt is megkérdezte, hogy szerintem egyedül képes vagy-e még intézni a pénzügyeidet.
Összeszorult a gyomrom.
– Miért kérdezett ilyet?
– Mert azt mondta, hogy aggódik érted. Azt mondta, szerinted te már nem vagy önmagad.
Keserűen felnevettem.
– És elhitted neki?
– Nem.
Carol hangja most keményebb lett.
– Henry, Dorothy évekkel ezelőtt megkért, hogy figyeljek rád. Nem azért, mert betegnek gondolt. Hanem mert ismerte Laurenset.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mit tudott?
– Azt, hogy Lauren egy ideje megpróbálja elhitetni másokkal, hogy te már nem vagy képes önállóan dönteni.
A következő mondat előtt Carol nagy levegőt vett.
– És nem csak velem beszélt.
Megszorítottam a telefont.
– Kivel?
– Jason Barrett ügyvéddel.
Azonnal eszembe jutott Dorothy levele.
Az ügyvéd neve.
A Wilshire Boulevard.
A kulcs.
A dokumentum.
– Carol, mi van azon a kulcson?
– Ezt Jasonnek kell elmondania.
Délelőtt tízkor már az ügyvédi iroda előtt álltam Buddyval.
Jason Barrett magas, ősz hajú férfi volt, akit Dorothy egyszer vagy kétszer említett ugyan, de személyesen soha nem találkoztam vele.
Amikor beléptem, felállt.
– Henry.
Nem úgy nézett rám, mint egy idős emberre, akit meg kell győzni arról, hogy segítségre van szüksége.
Úgy nézett rám, mint valakire, akire régóta várt.
– Dorothy azt mondta, hogy ha egyszer idejössz, ne kérdezd meg tőlem, miért. Előbb nézd meg ezt.
Egy vastag dossziét tett az asztalra.
A tetején az állt:
DOROTHY MILLER – HENRY MILLER – BIZALMAS
Kinyitottam.
Az első oldalon egy ingatlan szerepelt.
A másodikon bankszámlák.
A harmadikon egy befektetési alap.
A számok egyre nagyobbak lettek.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam.
Jason nem mosolygott.
– Dorothy apja évekkel azelőtt hozta létre az alapot, hogy önök összeházasodtak. Dorothy örökölte. Később további ingatlanokat vásárolt vele. Mindent külön tartott.
– De soha nem beszélt róla.
– Pontosan.
A következő oldalt felém fordította.
– Azért nem, mert tudta, hogy ön mindent odaadna a lányának.
A szívem összeszorult.
– Lauren tudott erről?
Jason rám nézett.
– Nem az egészről.
Aztán elővett egy másik dokumentumot.
– De tudott valamiről.
Egy banki átutalás másolata volt.
Lauren neve.
Nagy összeg.
Több alkalommal.
– Ez mi?
– Lauren az elmúlt két évben azt mondta önnek, hogy ezek sürgős üzleti kiadások voltak.
Bólintottam.
– Igen.
– Nem voltak azok.
A kezem megdermedt.
– Hanem?
Jason kinyitott egy másik mappát.
– Magánadósságok. Hitelkártyák. Egy kölcsön, amit a férje, Derek vett fel. És egy olyan vállalkozás veszteségei, amelynek a tulajdonosi szerkezetében Lauren neve szerepel.
Nem kaptam levegőt.
Hirtelen eszembe jutott minden alkalom, amikor Lauren azt mondta:
„Apa, csak most segíts.”
„Ez az utolsó alkalom.”
„Ha nem teszed meg, mindent elveszítünk.”
Én pedig mindig fizettem.
Jason elővett egy utolsó borítékot.
– Dorothy ezt személyesen adta át nekem tizennégy hónappal a halála előtt.
Felnéztem.
– Mi van benne?
– Egy videó.
A szobában megszólalt egy laptop.
A képernyőn Dorothy jelent meg.
Sápadt volt, fáradt, de mosolygott.
Azonnal felismertem a nappali függönyét a háttérben.
Azt a helyet, ahol annyi estén át ültünk együtt.
– Henry, ha ezt látod, akkor valami történt, amitől végre kénytelen voltál megállni.
A szemem megtelt könnyel.
– Nem akarom, hogy gyűlöld Laurent. Ő a lányunk. De szeretni valakit nem ugyanaz, mint engedni, hogy tönkretegyen.
Lehajtottam a fejem.
Dorothy folytatta:
– A ház, amelyben harmincegy évig éltünk, nem csupán egy ingatlan. Az az otthonunk. És biztosítottam róla, hogy senki ne vehesse el tőled.
Jason megállította a videót.
– Henry, itt van az a rész, amit tudnod kell.
A következő dokumentumot elém tette.
A ház tulajdoni lapja.
Az én nevem.
És mellette egy külön jogi rendelkezés.
Lauren nem rendelkezett tulajdonjoggal.
Derek sem.
De volt valami még fontosabb.
Egy záradék.
Ha bárki megpróbálna engem az otthonomból eltávolítani azzal az állítással, hogy mentálisan vagy pénzügyileg alkalmatlan vagyok, az alap automatikusan aktiválódna, és az összes védett vagyon felett én kapnék teljes rendelkezési jogot.
Jason rám nézett.
– Lauren három nappal azután, hogy Carolt felhívta, ügyvédet keresett.
– Miért?
– Hogy megvizsgálja, hogyan lehetne önt gondnokság alá helyezni.
A világ mintha megállt volna.
– Gondnokság alá?
– Igen.
Aztán Jason egy e-mailt nyomtatott ki.
Lauren írta.
Nem nekem.
Egy ügyvédnek.
A tárgyban ez állt:
„Apám állapota – sürgős.”
Az üzenetben azt írta, hogy én „egyre zavartabb” vagyok, „nem kezelem megfelelően a pénzemet”, és hogy „a ház megőrzése érdekében” szükség lehet arra, hogy valaki más kezelje a vagyonomat.
De volt egy mondat, amitől elszorult a torkom.
Lauren ezt írta:
„Ha sikerül bizonyítani, hogy már nem képes önállóan dönteni, a ház eladását is meg tudjuk oldani.”
Nem kellett kimondania, hogy kinek a javára.
Értettem.
Aznap délután Jason egy másik ügyvédet is behívott.
Miriam Cole volt az.
Ő specializálódott idős emberek vagyonvédelmére.






