„Legalább hallgass meg.”

Lassan visszafordultam.

„Rendben.”

„Csak öt percet.”

Bólintottam.

„Öt perc.”

Anya megtörölte a szemét.

„Van valami, amit még nem tudsz a nagymamádról.”

A szívem megállt egy pillanatra.

„Noráról?”

Anya bólintott.

„A bross nem egyszerű családi ékszer.”

Brett és Tessa is elhallgatott.

„Mit jelent ez?”

Anya lenézett a kezére.

„A nagymamád halála előtt azt mondta nekem, hogy ha egyszer megmutatod, mennyire erős vagy, oda kell adnom neked a bross mellé az utolsó levelét is.”

Megdermedtem.

„Milyen levelet?”

Anya lassan kinyitotta a szekrényt.

A felső polcról elővett egy régi, megsárgult borítékot.

A nevem állt rajta.

Niamh Hewittnek.

A kézírást azonnal felismertem.

Nora nagymamámé volt.

Reszkető kézzel vettem át.

A boríték hátoldalán mindössze egyetlen mondat szerepelt:

„Ha ezt olvasod, már tudod, hogy a családodban nem mindenki az, akinek mutatja magát.”

Felnéztem anyára.

„Mióta van nálad?”

„Tizennégy éve.”

„Miért nem adtad oda?”

Anya sírva válaszolt:

„Mert féltem, hogy akkor végleg elveszítem Shannont.”

Ekkor már nem éreztem haragot.

Csak ürességet.

Kinyitottam a levelet.

Az első sor után azonban megdermedtem.

Mert Nora nagymamám ezt írta:

„Niamh, ha valaha megpróbálják elhitetni veled, hogy nem te vagy a családod választott gyermeke, ne hidd el.”

A következő mondat pedig mindent megváltoztatott.

„Te vagy az egyetlen, akire mindig is vártam.”