„Legalább hallgass meg.”
Lassan visszafordultam.
„Rendben.”
„Csak öt percet.”
Bólintottam.
„Öt perc.”
Anya megtörölte a szemét.
„Van valami, amit még nem tudsz a nagymamádról.”
A szívem megállt egy pillanatra.
„Noráról?”
Anya bólintott.
„A bross nem egyszerű családi ékszer.”
Brett és Tessa is elhallgatott.
„Mit jelent ez?”
Anya lenézett a kezére.
„A nagymamád halála előtt azt mondta nekem, hogy ha egyszer megmutatod, mennyire erős vagy, oda kell adnom neked a bross mellé az utolsó levelét is.”
Megdermedtem.
„Milyen levelet?”
Anya lassan kinyitotta a szekrényt.
A felső polcról elővett egy régi, megsárgult borítékot.
A nevem állt rajta.
Niamh Hewittnek.
A kézírást azonnal felismertem.
Nora nagymamámé volt.
Reszkető kézzel vettem át.
A boríték hátoldalán mindössze egyetlen mondat szerepelt:
„Ha ezt olvasod, már tudod, hogy a családodban nem mindenki az, akinek mutatja magát.”
Felnéztem anyára.
„Mióta van nálad?”
„Tizennégy éve.”
„Miért nem adtad oda?”
Anya sírva válaszolt:
„Mert féltem, hogy akkor végleg elveszítem Shannont.”
Ekkor már nem éreztem haragot.
Csak ürességet.
Kinyitottam a levelet.
Az első sor után azonban megdermedtem.
Mert Nora nagymamám ezt írta:
„Niamh, ha valaha megpróbálják elhitetni veled, hogy nem te vagy a családod választott gyermeke, ne hidd el.”
A következő mondat pedig mindent megváltoztatott.
„Te vagy az egyetlen, akire mindig is vártam.”






