„Mikor mész el?”
Hanem azt:
„Mire van szükséged?”
Egy este a verandán ültünk.
Apa sört ivott.
Én pedig limonádét.
A nap már lemenőben volt.
– Tudod – mondta –, régen azt hittem, ez a ház az, amit meg kell védenem.
Ránéztem.
– És most?
Elmosolyodott.
– Most már tudom, hogy nem a házat kellett volna védenem.
Szünetet tartott.
– Hanem a fiamat.
Nem mondtam semmit.
Csak előrenéztem.
A ház mögött ott állt az új rámpa.
A bejárati ajtó pedig nyitva volt.
Most már nem azért, mert nekem kellett bizonyítanom, hogy jogom van belépni.
Hanem mert végre mindenki tudta:
az otthon nem az a hely, ahol megtűrnek.
Az otthon az a hely, ahol tudják, hogy van helyed.






