Ránéztem.
– Csak azt akarom, amit nélküled is felépítettem.
– És mi lesz a filmmel?
– Az én döntésem lesz.
Daniel hangja elcsuklott.
– Tönkreteszel.
Megráztam a fejem.
– Nem, Daniel.
Az ajtó felé fordultam.
– Csak abbahagyom, hogy megmentselek.
Három hónappal később a világ már egészen másképp beszélt rólunk.
A film hatalmas siker lett.
Csakhogy Daniel neve mellett most már egy másik név is szerepelt.
Emily Carter – Executive Producer and Majority Rights Holder.
A családom befektetési cége pedig újra felkarolt több olyan rendezőt, akiket a nagy stúdiók korábban elutasítottak.
Daniel?
Elvesztette az ügynökét.
Elvesztette Olivia bizalmát.
És végül elvesztette a filmet is.
De én nem akartam, hogy az élete teljesen összeomoljon.
A bíróságon még egy utolsó dolgot kértem.
Nem pénzt.
Nem büntetést.
Hanem azt, hogy Daniel kapjon lehetőséget a rendezésre, amennyiben elfogadja a szerződés minden feltételét.
Az ügyvédem döbbenten kérdezte:
– Miért segít neki még mindig?
Én csak annyit mondtam:
– Mert én nem akarok olyan emberré válni, mint ő.
Aznap este, amikor kiléptem a tárgyalóteremből, Daniel utánam jött.
– Emily.
Megálltam.
– Köszönöm.
Ránéztem.
– Ne köszönd meg.
– Akkor mit tegyek?
Egy pillanatig hallgattam.
– Tanulj meg úgy nyerni, hogy közben ne kelljen valakit eltaposnod.
Aztán otthagytam.
Néhány hónappal később pedig újra megjelentem Cannes-ban.
Nem Daniel feleségeként.
Nem valakinek az árnyékaként.
Hanem saját jogon.
A vörös szőnyegen rengeteg kamera várt.
Egy újságíró felém kiáltott:
– Emily! Igaz, hogy ez az új film teljes egészében az ön befektetése?
Elmosolyodtam.
– Igen.
– És Daniel?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Ő rendezte.
A riporter meglepetten nézett rám.
– Akkor újra együtt dolgoznak?
Elmosolyodtam.
– Nem.
Majd a kamerák felé fordultam.
– Csak most már mindketten tudjuk, hol vannak a határok.
És miközben a vakuk újra felvillantak, megértettem valamit.
Tizenkét évvel korábban azért álltam mellette, mert hittem benne.
Most pedig azért álltam egyedül, mert végre hittem magamban.






