Három év telt el azóta, hogy megtaláltuk azt a fémdobozt a régi gyár falában.

San Jacinto azóta teljesen megváltozott.

A régi textilgyár helyén már ott állt a „Hét Élete” emlékkertje.

Az emberek virágokat vittek a hét áldozat emléktábláihoz.

A gyerekek a fák között játszottak.

És én végre úgy tudtam végigsétálni a város utcáin, hogy senki sem nézett rám gyilkosként.

De egy dolog nem hagyott nyugodni.

Ernesto Valdés felvétele.

És Miguel levele.

Mert bár a bizonyítékok tisztázták a nevemet, egy kérdés továbbra is ott motoszkált bennem:

Miért rejtette el Ernesto azokat a dokumentumokat a falban?

Ha valóban félt, miért nem adta át őket a rendőrségnek?

Miért várt harminc évet?

Egy novemberi reggelen Lucía felhívott.

– Anya, le kell jönnöd San Jacintóba.

– Mi történt?

Néhány másodpercig hallgatott.

– Találtak még valamit a régi gyár területén.

Megdermedtem.

– Mit?

– Egy pinceajtót.

A szívem nagyot dobbant.

– Azt hittem, a gyár minden részét átvizsgálták.

– Én is.

– Akkor miért nem mondták korábban?

Lucía hangja elcsuklott.

– Mert az ajtó mögött valaki neve szerepel.

– Kié?

Hosszú csend következett.

Aztán kimondta:

– Miguelé.

Aznap délután autóba ültem.

Mire San Jacintóba értem, Lucía már az emlékkert bejáratánál várt.

Megölelt.

– Biztosan akarod ezt?

Ránéztem.

– Harminckét évig éltem a kérdésekkel. Most már nem fogok elmenekülni a válaszok elől.

A régi gyár helyén dolgozó építésvezető egy keskeny betonlépcsőhöz vezetett minket.

A lépcső egy föld alatti helyiségbe vezetett.

A falakon még látszottak a régi vezetékek.

A levegő dohos volt.

Az egyik falon egy rozsdás fémajtó állt.

Rajta három szó:

MIGUEL RAMÍREZ – NE NYISD KI.

Megérintettem az ajtót.

A kezem remegett.

– Ez az ő kézírása? – kérdeztem.

Lucía közelebb lépett.

– Nem.

– Akkor ki írta?

Az építésvezető megrázta a fejét.

– Nem tudjuk.

Az ajtót végül kinyitották.

Odabent nem voltak aranyrudak.

Nem volt pénz.

Nem volt semmilyen titkos kincsesláda.

Csak egy régi faasztal.

Egy szék.

És egy fekete fémdoboz.

A doboz tetején egyetlen mondat állt:

„Ha Elena valaha megtudja az igazságot, adjátok oda neki.”

Leültem.

Nem tudtam megszólalni.

Lucía kinyitotta a dobozt.

Az első dolog, amit találtunk benne, egy régi fénykép volt.

Miguel állt rajta.

Mellette Ernesto.

Mindketten komolyak voltak.

A fénykép hátoldalán dátum szerepelt:

1996. november 12.

Öt nappal a tűz előtt.

A kép alatt egy másik papír feküdt.

Lucía hangosan olvasni kezdte.

– „Ernesto, ha bármi történik velem, ne engedd, hogy Elenát hibáztassák.”

Éreztem, ahogy összeszorul a mellkasom.

– Folytasd.

– „A tulajdonosok tudnak mindenről.”

Lucía rám nézett.

– Anya…

– Olvasd tovább.

A levél folytatódott.

– „Nemcsak az elektromos rendszer veszélyes. Az egész épületben hamis biztonsági jelentések készülnek. A vészkijáratokat szándékosan zárják le, mert a vezetőség fél attól, hogy az árukészletet ellopják.”

Megdermedtem.

Hirtelen minden a helyére került.

Az elzárt ajtó.

A hiányzó dokumentumok.

A tulajdonosok hallgatása.

A hét halott.

És az a harminc évvel ezelőtti éjszaka.

De a levélnek még nem volt vége.

Lucía tovább olvasott.

– „Elena nem tudhat erről. Ha megtudná, veszélybe kerülne.”

Felnézett.

– Miért nem mondta el neked?

Könnyes szemmel néztem a fényképet.

– Mert meg akart védeni.

A következő papír azonban egészen más volt.

Egy név szerepelt rajta.

Carlos Valdés.

Ernesto öccse.

Lucía összevonta a szemöldökét.

– Ki volt Carlos?

– Soha nem hallottam róla.

Az építésvezető azonban elsápadt.

– Én igen.

Ránéztünk.

– Ki volt?

A férfi lassan válaszolt.

– A gyár egyik tulajdonosának könyvelője.

Lucía felkapta a fejét.

– Mi történt vele?

– Az iratok szerint a tűz után három hónappal elhagyta a várost.

– Hová ment?

– Senki sem tudta.

Ekkor az egyik sarokban álló régi szekrényből különös zaj hallatszott.

Megfordultunk.

Az építésvezető odalépett.

Kinyitotta az ajtót.

A szekrény mögött egy újabb üreg volt.

És benne egy régi magnókazetta.

A címkén ez állt:

„CARLOS – 1997. JANUÁR 8.”

Lucía rám nézett.

– Anya, ezt hallanunk kell.

A kazettát egy régi lejátszóval sikerült megszólaltatni.

Először csak recsegést hallottunk.

Aztán egy férfi hangját.

– Ha valaki ezt valaha meghallja, valószínűleg már nem vagyok életben.

Lucía megszorította a kezem.

A hang folytatta:

– A Hilados Santa Clara vezetősége tudta, hogy az elektromos rendszer veszélyes.

Szünet.

– Tudták, hogy a vészkijáratok egy részét lezárták.

Újabb szünet.

– És tudták, hogy Elena Ramírez többször is figyelmeztette őket.

A szememből könnyek folytak.

De Carlos még nem fejezte be.

– Aznap este azonban történt valami, amiről senki sem beszél.

Lucía közelebb hajolt a lejátszóhoz.

– Mi?

Carlos hangja lehalkult.

– A tűz előtt körülbelül húsz perccel valaki belépett a kapcsolóterembe.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Ki? – suttogta Lucía.

A felvételen egy pillanatnyi csend következett.

Aztán Carlos kimondta:

– Ernesto látta.

Lucía rám nézett.

– De Ernesto azt mondta, hogy elektromos hiba okozta a tüzet.

A kazetta folytatódott.

– Ernesto félt.

– Mitől?

– Attól, hogy ha elmondja, amit látott, őt is megölik.

Megdermedtem.

A felvételen Carlos sírni kezdett.