Három év telt el azóta, hogy megtaláltuk azt a fémdobozt a régi gyár falában.
San Jacinto azóta teljesen megváltozott.
A régi textilgyár helyén már ott állt a „Hét Élete” emlékkertje.
Az emberek virágokat vittek a hét áldozat emléktábláihoz.
A gyerekek a fák között játszottak.
És én végre úgy tudtam végigsétálni a város utcáin, hogy senki sem nézett rám gyilkosként.
De egy dolog nem hagyott nyugodni.
Ernesto Valdés felvétele.
És Miguel levele.
Mert bár a bizonyítékok tisztázták a nevemet, egy kérdés továbbra is ott motoszkált bennem:
Miért rejtette el Ernesto azokat a dokumentumokat a falban?
Ha valóban félt, miért nem adta át őket a rendőrségnek?
Miért várt harminc évet?
Egy novemberi reggelen Lucía felhívott.
– Anya, le kell jönnöd San Jacintóba.
– Mi történt?
Néhány másodpercig hallgatott.
– Találtak még valamit a régi gyár területén.
Megdermedtem.
– Mit?
– Egy pinceajtót.
A szívem nagyot dobbant.
– Azt hittem, a gyár minden részét átvizsgálták.
– Én is.
– Akkor miért nem mondták korábban?
Lucía hangja elcsuklott.
– Mert az ajtó mögött valaki neve szerepel.
– Kié?
Hosszú csend következett.
Aztán kimondta:
– Miguelé.
Aznap délután autóba ültem.
Mire San Jacintóba értem, Lucía már az emlékkert bejáratánál várt.
Megölelt.
– Biztosan akarod ezt?
Ránéztem.
– Harminckét évig éltem a kérdésekkel. Most már nem fogok elmenekülni a válaszok elől.
A régi gyár helyén dolgozó építésvezető egy keskeny betonlépcsőhöz vezetett minket.
A lépcső egy föld alatti helyiségbe vezetett.
A falakon még látszottak a régi vezetékek.
A levegő dohos volt.
Az egyik falon egy rozsdás fémajtó állt.
Rajta három szó:
MIGUEL RAMÍREZ – NE NYISD KI.
Megérintettem az ajtót.
A kezem remegett.
– Ez az ő kézírása? – kérdeztem.
Lucía közelebb lépett.
– Nem.
– Akkor ki írta?
Az építésvezető megrázta a fejét.
– Nem tudjuk.
Az ajtót végül kinyitották.
Odabent nem voltak aranyrudak.
Nem volt pénz.
Nem volt semmilyen titkos kincsesláda.
Csak egy régi faasztal.
Egy szék.
És egy fekete fémdoboz.
A doboz tetején egyetlen mondat állt:
„Ha Elena valaha megtudja az igazságot, adjátok oda neki.”
Leültem.
Nem tudtam megszólalni.
Lucía kinyitotta a dobozt.
Az első dolog, amit találtunk benne, egy régi fénykép volt.
Miguel állt rajta.
Mellette Ernesto.
Mindketten komolyak voltak.
A fénykép hátoldalán dátum szerepelt:
1996. november 12.
Öt nappal a tűz előtt.
A kép alatt egy másik papír feküdt.
Lucía hangosan olvasni kezdte.
– „Ernesto, ha bármi történik velem, ne engedd, hogy Elenát hibáztassák.”
Éreztem, ahogy összeszorul a mellkasom.
– Folytasd.
– „A tulajdonosok tudnak mindenről.”
Lucía rám nézett.
– Anya…
– Olvasd tovább.
A levél folytatódott.
– „Nemcsak az elektromos rendszer veszélyes. Az egész épületben hamis biztonsági jelentések készülnek. A vészkijáratokat szándékosan zárják le, mert a vezetőség fél attól, hogy az árukészletet ellopják.”
Megdermedtem.
Hirtelen minden a helyére került.
Az elzárt ajtó.
A hiányzó dokumentumok.
A tulajdonosok hallgatása.
A hét halott.
És az a harminc évvel ezelőtti éjszaka.
De a levélnek még nem volt vége.
Lucía tovább olvasott.
– „Elena nem tudhat erről. Ha megtudná, veszélybe kerülne.”
Felnézett.
– Miért nem mondta el neked?
Könnyes szemmel néztem a fényképet.
– Mert meg akart védeni.
A következő papír azonban egészen más volt.
Egy név szerepelt rajta.
Carlos Valdés.
Ernesto öccse.
Lucía összevonta a szemöldökét.
– Ki volt Carlos?
– Soha nem hallottam róla.
Az építésvezető azonban elsápadt.
– Én igen.
Ránéztünk.
– Ki volt?
A férfi lassan válaszolt.
– A gyár egyik tulajdonosának könyvelője.
Lucía felkapta a fejét.
– Mi történt vele?
– Az iratok szerint a tűz után három hónappal elhagyta a várost.
– Hová ment?
– Senki sem tudta.
Ekkor az egyik sarokban álló régi szekrényből különös zaj hallatszott.
Megfordultunk.
Az építésvezető odalépett.
Kinyitotta az ajtót.
A szekrény mögött egy újabb üreg volt.
És benne egy régi magnókazetta.
A címkén ez állt:
„CARLOS – 1997. JANUÁR 8.”
Lucía rám nézett.
– Anya, ezt hallanunk kell.
A kazettát egy régi lejátszóval sikerült megszólaltatni.
Először csak recsegést hallottunk.
Aztán egy férfi hangját.
– Ha valaki ezt valaha meghallja, valószínűleg már nem vagyok életben.
Lucía megszorította a kezem.
A hang folytatta:
– A Hilados Santa Clara vezetősége tudta, hogy az elektromos rendszer veszélyes.
Szünet.
– Tudták, hogy a vészkijáratok egy részét lezárták.
Újabb szünet.
– És tudták, hogy Elena Ramírez többször is figyelmeztette őket.
A szememből könnyek folytak.
De Carlos még nem fejezte be.
– Aznap este azonban történt valami, amiről senki sem beszél.
Lucía közelebb hajolt a lejátszóhoz.
– Mi?
Carlos hangja lehalkult.
– A tűz előtt körülbelül húsz perccel valaki belépett a kapcsolóterembe.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Ki? – suttogta Lucía.
A felvételen egy pillanatnyi csend következett.
Aztán Carlos kimondta:
– Ernesto látta.
Lucía rám nézett.
– De Ernesto azt mondta, hogy elektromos hiba okozta a tüzet.
A kazetta folytatódott.
– Ernesto félt.
– Mitől?
– Attól, hogy ha elmondja, amit látott, őt is megölik.
Megdermedtem.
A felvételen Carlos sírni kezdett.






