Vivian arca megkeményedett, amikor meglátta az irat tetején lévő nevet.

— Ez lehetetlen — suttogta.

Graham nem vette le rólam a szemét.

— Eleanor, tedd vissza azt a papírt a mappába.

Nem válaszoltam. Lassan Preston Morrison felé fordítottam az iratot.

— Preston, ön azért van itt, mert Graham ma este alá akarta írni önnel a Morrison Holdings új beruházásának szerződését. Igaz?

Preston bólintott.

— Így van.

— Akkor tudnia kell, hogy a vállalat tulajdonosi struktúrájában van egy rész, amelyről Graham nem beszélt önnek.

Graham felállt.

— Ez családi ügy.

— Nem — mondtam nyugodtan. — Ez üzleti ügy.

Kivettem egy másik dokumentumot.

— A Whitlock-csoport legnagyobb befektetési alapja nem kizárólag Graham tulajdona. Az alapító okirat szerint a családi vagyon egy része egy visszavonhatatlan, védett vagyonkezelői alapba került. A kedvezményezett pedig…

Megálltam.

Preston előrehajolt.

— Ki?

A mappára néztem.

— August Whitlock.

Graham lehunyta a szemét.

Vivian pedig úgy nézett rám, mintha most látott volna először.

— A nagyanyád évekkel ezelőtt létrehozta ezt az alapot — mondta Vivian rekedten.

— Nem a nagyanyám — javítottam ki. — Az én nagyanyám és Graham nagyapja együtt hozták létre. És az alap egyik feltétele az volt, hogy a pénz és a vállalati részesedések kizárólag August javára maradhatnak, amíg ő nagykorú nem lesz.

Graham arca elsápadt.

— Te ezt mikor tudtad meg?

— Tegnap.

— És miért nem mondtad el?

Ránéztem.

— Mert előbb tudni akartam, miért sürgetted annyira ezt a szerződést.

Preston lassan letette a poharát.

— Mit akartál csinálni, Graham?

Graham nem válaszolt.

Én megtettem helyette.

— A Morrison-ügylethez szükséges fedezet egy részét August alapjából akarta felhasználni. Engedély nélkül.

Vivian felháborodva csapta az asztalra a tenyerét.

— Ez csalás!

Graham azonnal felé fordult.

— Anya, hallgass!

— Te pedig ne merj nekem parancsolni! — kiáltotta Vivian.

Blair közben mozdulatlanul ült.

Aztán a fülbevalójához nyúlt.

— Eleanor…

— Ne szólíts így, mintha barátnők lennénk.

A tekintete azonnal a gyémántokra esett.

— Ezeket Graham adta nekem.

— Tudom.

Kinyitottam a mappa következő rekeszét.

Ott volt a számla.

A családi ékszerész neve.

Az eredeti nyilvántartás.

És egy dátum.

A dátum, amikor a fülbevaló eltűnt a széfből.

Blair ajka szétnyílt.

— Én… azt hittem, az enyém.

— Nem az — mondtam. — Ezeket a gyémántokat a nagyanyám hagyta rám.

Graham rám nézett.

— Eleanor, kérlek.

— Ne kérj semmit.

A hangom már nem remegett.

— Négy éve elhitetted velem, hogy a házasságunk többet jelent neked, mint az üzlet. Ma este pedig megmutattad, hogy még a beteg fiadnál is fontosabb neked egy üzleti vacsora.

A szoba teljesen elcsendesedett.

Ekkor Preston felállt.

— Nem írom alá a szerződést.

Graham szinte megdermedt.

— Preston, várj.

— Nem. Egy olyan emberrel nem üzletelek, aki a saját gyereke vagyonát használja fel a háta mögött.

Graham arca eltorzult.

— Ez az egész a feleségem miatt van!

Preston rám nézett.

— Nem, Graham. Ez azért van, mert a feleséged bizonyítékokat hozott.

Vivian lassan Blair felé fordult.

— És te?

Blair megértette.

— Én szeretem őt.

Vivian keserűen felnevetett.

— A férfit szereted, vagy a férfi pénzét?

Blair nem válaszolt.

Graham azonban hirtelen felkapta a telefonját.

— Elég volt.

Megnyomott egy számot.

— Hívom az ügyvédemet.

— Már megtetted — mondtam.

Megállt.

— Mit?

Elővettem a telefonomat, és lejátszottam az üzenetet.

Graham saját hangja töltötte be a szobát:

„Holnap reggel utaljátok át a pénzt Blair cégének. Ne legyen róla papír, ami hozzám köthető.”

Blair elsápadt.

— Graham…

Ő azonban már nem nézett rá.

Csak engem bámult.

— Te felvetted?

— Nem.

Először láttam valódi félelmet az arcán.

— Akkor hogyan…

— A hangüzenetet te magad küldted el a családi jogi képviselőnek. Véletlenül.

Csend.

Aztán Vivian lassan leült.

— Istenem…

Én összecsuktam a fekete mappát.

— Holnap reggel az ügyvédek találkoznak.

Graham hozzám lépett.

— Eleanor, beszéljük meg otthon.

Hátraléptem.

— Nem megyek haza veled.

— Ez az én házam is.

— Nem sokáig.

Megfordultam.

A telefonom ekkor rezgett.

A St. Catherine’s Children’s Hospital volt.

Azonnal felvettem.

— Igen?

Az orvos hangja nyugodt volt.

— Mrs. Whitlock? August felébredt.

A mellkasomból egyszerre tört ki a levegő.

— Hogy van?

— Jobban. Azt kérdezte, mikor jön az édesanyja.

Behunytam a szemem.

— Máris megyek.

Amikor letettem, Graham még mindig ott állt.

— August felébredt?

Ránéztem.

Most először láttam rajta valódi apai aggodalmat.

De már késő volt.

— Igen.

— Veled megyek.

Megcsóváltam a fejem.

— Nem.

— Eleanor…

— Ma este te a vacsorát választottad helyette.

Kinyitottam az ajtót.

— Én pedig a fiamat választom.

Kiléptem a folyosóra.

Nem tudtam, hogy amikor aznap este beléptem August szobájába, egy újabb titok vár rám.

A kisfiam még félálomban volt.

Megfogta a kezem.

— Anya…

— Itt vagyok, kicsim.

Lassan kinyitotta a szemét.

— Apa is eljött?

A szívem összeszorult.

— Nem.

August néhány másodpercig hallgatott.

Aztán alig hallhatóan ezt mondta:

— De anya… én láttam őt.

Megfagytam.