— Kivel?

Grandma nem válaszolt azonnal.

Majd elővett egy régi fényképet.

Egy fiatal nőt ábrázolt.

Hosszú barna hajjal.

Az arca döbbenetesen hasonlított rám.

A kép hátulján egy név állt:

Clara Lakewood.

A nagyapám húga.

— Mi történt vele? — kérdeztem.

Grandma lassan rám nézett.

— Ugyanaz történt vele, mint veled.

Majd hozzátette:

— Csakhogy Clara nem talált rá időben a bizonyítékokra.

A szobában csend lett.

Grandma előhúzott egy utolsó, vékony borítékot.

— Ezt a nagyapád egyetlen embernek adta át, hogy őrizze meg.

— Kinek?

Grandma a borítékra mutatott.

— Az ügyvédjének.

— Martin?

— Nem.

A nevét látva megállt bennem a lélegzet.

David Lakewood.

Az apám neve.

De a boríték pecsétjén egy másik dátum szerepelt.

1989.

Grandma rám nézett.

— Natalie, a családod története sokkal régebben kezdődött, mint gondoltad.

És amikor kinyitottam a borítékot, megtaláltam benne azt az egyetlen levelet, amely megmagyarázta, miért félt a nagyapám attól, hogy egyszer Richard fogja kezelni a pénzemet.

A levél első sora mindent megváltoztatott:

„Eleanor, ha ezt olvasod, akkor Richard már megtette azt, amitől egész életében féltem.”