— Kivel?
Grandma nem válaszolt azonnal.
Majd elővett egy régi fényképet.
Egy fiatal nőt ábrázolt.
Hosszú barna hajjal.
Az arca döbbenetesen hasonlított rám.
A kép hátulján egy név állt:
Clara Lakewood.
A nagyapám húga.
— Mi történt vele? — kérdeztem.
Grandma lassan rám nézett.
— Ugyanaz történt vele, mint veled.
Majd hozzátette:
— Csakhogy Clara nem talált rá időben a bizonyítékokra.
A szobában csend lett.
Grandma előhúzott egy utolsó, vékony borítékot.
— Ezt a nagyapád egyetlen embernek adta át, hogy őrizze meg.
— Kinek?
Grandma a borítékra mutatott.
— Az ügyvédjének.
— Martin?
— Nem.
A nevét látva megállt bennem a lélegzet.
David Lakewood.
Az apám neve.
De a boríték pecsétjén egy másik dátum szerepelt.
1989.
Grandma rám nézett.
— Natalie, a családod története sokkal régebben kezdődött, mint gondoltad.
És amikor kinyitottam a borítékot, megtaláltam benne azt az egyetlen levelet, amely megmagyarázta, miért félt a nagyapám attól, hogy egyszer Richard fogja kezelni a pénzemet.
A levél első sora mindent megváltoztatott:
„Eleanor, ha ezt olvasod, akkor Richard már megtette azt, amitől egész életében féltem.”






