Nyáron egy kis tölgyfa lépcsőszéket készített Sophie-nak a műhelyében. A nevét beleégette az ülésbe, és alá egy sort írt: Magasra épített. Szobáról szobára vitte, és a fürdőszobai mosogatóhoz ért, hogy segítsen nekem feltekerni a pitetésztát. Aznap este a konyhasziget mellett kellett hagynom.
“Nagypapa most pihen, drágám,” Azt mondtam. “Emlékszel, miről beszéltünk a kórházban?”
“Ott pihen, ahol a cédrus jó illatú van.”
“Így van.”
Néhány héttel a halála előtt Walter megkért, hogy üljek le vele a műhelye hátsó lépcsőjén. Fáradt volt, kezei remegtek egy csésze kávé körül, de az elméje tiszta volt.
“Az ember éveket tölthet azzal, hogy valamit építsen,” mondta, a kert felé nézve. “Aztán jön valaki, és azt hiszi, hogy az épület csak azért az övé, mert ő akarja. Ne hagyd, hogy Patrick bűntudatot keltsen benned azért, mert megvéded azt, ami számít.”
Akkor azt hittem, a család gyászáról vagy a gondoskodás terhéről beszél. Aznap este az úton a szavai olyan jelentéssel tértek vissza, amit nem értettem.
Michelle a verandán találkozott velünk. Bevitte Sophie-t, kardigánba burkolózva, és határozott pillantást vetett rám, jelezve, hogy majd beszélünk, amikor készen állok.
Egy órával később, miközben Sophie egy takaró alatt aludt a vendégszobában, letettem a válási papírokat és a pénzügyi papírjainkat a konyhaasztalra.
“Hazahozta Elise-t?” Michelle halkan kérdezte.
“Egy bőrönddel.”
“Két nappal Walter szertartása után?”
“Igen.”
Leült velem szemben, próbálta elfojtani a haragját a hangjában.
“El tud kényszeríteni, hogy elhagyd a házat?”
“Nem. Mindkettőnk nevén benne van. De azt hiszi, feladom, mert nem engedhetem meg magamnak a harcot.”
A személyes számlámon lévő megtakarítás valamivel több mint hétezer dollár volt. Elég munkám volt, hogy kifizessem néhány számlát, de nem elég egy hosszú jogi harc finanszírozására. Tudtam. Patrick is tudta ezt.
“Walter azt mondta, ne hátráljak meg,” Azt mondtam. “Még nem tudom, mire gondolt, de ki fogom deríteni.”
Mielőtt elpakolhattam volna a papírokat, megérkezett egy e-mail Walter régi ügyvédjétől, Lydia Mercertől. A következő kedden kötelező ülést jelentettek be a Donald E. Murray – nem, a Walter J. Mercer Élő Alapítvány ügyében. Patrick ragaszkodott hozzá, hogy apja hagyatéka egyenesen hozzá kerüljön, de Lydia azt írta, hogy a jelenlétem elengedhetetlen.
Az e-mail alján egy mondat volt, amitől gyorsabban vert a szívem: Kérem, olvassa át Mr. Mercer magánutasításainak negyedik szakaszát, mielőtt bárkivel megvitatja ezt az értesítést.
Újra elolvastam, majd válasz nélkül becsuktam a laptopot.






