A haja szinte teljesen fehér volt.
Egy kezében sétapálcát tartott.
De a szemei…
Ó, azok a szemek.
Ismertem azokat a szemeket.
Utánanéztem nekik az esküvőm napján.
Utánanéztem nekik, amikor 1970 nyarán búcsókot adott nekem.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.
Aztán suttogta:
“Drágám?”
A táskám lecsúszott a vállamról.
Eltakartam a számat.
“James?”
Sírni kezdett.
Nem csendben.
Nem udvariasan.
Úgy sírt, mint egy ember, aki ötvenhat évet töltött valami túl nehéz dolgot cipelve a szívének.
Lassan lépett felém.
“Betartottam az ígéretem,” mondta.
Ránéztem .
“Milyen ígéret?”
“A rózsák.”
A kert felé nézett.
“Minden évben sárga rózsákat ültettem. Még akkor is, amikor nem volt állandó helyem. Még akkor is, amikor kórházban voltam. Mindig próbáltam növekszeni a dolgokat.”
Könnyeim szabadon hullottak.
Szerettem volna átölelni őt.
El akartam taszítani őt.
Ezer kérdést akartam feltenni.
Ehelyett az első szavak, amik kijöttek a számból, ezek voltak:
“Miért?”
James lehajtotta a fejét.
“Tudom.”
“Nem, nem tudod!”
A hangom hirtelen erősebb lett.
“Nem tudod, milyen érzés minden reggel arra ébredni, hogy azon tűnődsz, vajon még élsz-e. Nem tudod, milyen érzés leveleket kapni emberektől, akik azt mondták, lépjek tovább. Nem tudod, milyen volt meglátogatni a sírodat, amikor még sír sem volt!”
Becsukta a szemét.
“Tudom, hogy nincs jogom kérni, hogy bocsáss meg.”
“Akkor miért hagytad, hogy azt higgye, meghaltál?”
Hosszú pillanatig nézett rám.
“Mert féltem.”
“Mitől félsz?”
“Mi történne, ha hazaérek.”
Félreállt, és behívott.
Követtem őt egy kis nappaliba.
A falakon fényképek álltak.
Egy fiatal katona egyenruhában.
Egy nő áll egy kert mellett.
Egy fénykép sárga rózsákról.
Aztán láttam valamit, ami fájt a szívem.
Egy esküvői fotó.
Az esküvői fotónk.
Ugyanaz a kép, amit anyám készített a hátsó udvarban 1970-ben.
Ezüst keretben volt a kandallópárkányon.
James észrevette, hogy nézem.
“Mindenhová hordoztam azt a fényképet,” mondta.
Lassan leültem .
“Most mesélj el mindent.”
James leült velem szemben.
Egy pillanatra úgy tűnt, nem tudta elkezdeni.
Aztán elkezdett beszélni.
“Aznap éjjel Vietnamban az egységünket támadás kapta. A robbanás több lábnyi távolságra dobott. Súlyosan megsérültem. Nem hallottam semmit, és nem tudtam mozgatni a lábaimat.”
Megállt.
“Adrian megtalált.”
Felnéztem.
“Azt mondta, halott vagy.”
James bólintott.
“Azt mondta, mit hitt akkor. De nem tudta, mi történt utána.”
Vártam.
“Egy evakuációs csapat talált meg a sebesültek között. Egy orvosi intézménybe vittek. Sok vért veszítettem, és napokig eszméletlen voltam.”
“Miért nem kerestél kapcsolatba?”
“Próbáltam.”
Egy kis fa dobozért nyúlt.
Bennük több boríték volt.
Néhányan sárgák voltak az öregedéstől.
Másokat kintatlanul visszavittek.
“Ezek az én leveleim voltak.”
Vettem egyet.
A nevem volt írva az elejére.
Mary.
Az ujjaim remegtek.
“Honnan származnak ezek ?”
“Néhányat visszaküldtek. Másokat soha nem szállítottak meg. Kórházak, rehabilitációs központok és különböző helyszínek között helyeztek át. Mire rendesen írni tudtam, azt mondták, hogy a hadsereg eltűntként jegyzett el, és hogy az identitásom hiányosak.”






