Negyven percig beszélt. Beszélt a stresszről, a területéről, arról, hogy a nővére mennyire biztos volt benne, és hogy kétszer hívta vissza az ügyvédet, hogy várjon. Beszélt a baba szobájáról, a második hálószobáról, ahol a futópad. Beszélt arról, hogy megszabaduljon a futópadontól. Hat év alatt soha nem ajánlotta fel, hogy megszabadulna a futópadontól.
Összehajtottam a pulóvereket.
“Nem mehetsz csak úgy el,” mondta. “Terhes vagy.”
“A terhesek állandóan vonattal utaznak. Gyakorlatilag erre valók a vonatok.”
“Hová mész egyáltalán?”
“Anyámé. Milwaukee. A kilencnegyven.”
“Natasha, vasárnap este van.”
“Tudom, milyen nap van, Jarrod. Főztem rá.”
Sondra bejött, miközben cipzárt a bőröndöt húztam. Ő mosogatta a mosogatókat. Mindannyian. A sült fóliába volt csomagolva a hűtőben, és a garnélák, Isten áldja, eltűnt, zacskóba csomagolva és lement a csatornán.
Leült az ágy szélére, és a kezére nézett.
“Bocsánatot tartozom neked,” mondta.
“Igen.”
“Nem vagyok jó bennük.”
“Gyakorolj rajtam. Megyek, szóval ha elrontod, senkinek sem kell újra látnia téged hálaadásig.”
Majdnem nevetett. Aztán inkább sírt, ami Sondrán úgy néz ki, mintha tüsszentő ember lenne. “Hittem neki, mert az enyém. Te is az enyém voltál. Ezt elfelejtettem.”
Leültem mellé. Nem öleltem meg. Hagyom, hogy a vállam érintse az övét. Ez volt az, ami megvolt.
“Három hét múlva nálad lesz,” mondtam. “Kényszerítsd ki, hogy fizessen neked lakbért.”
“Megteszem.”
“Tedd ki vele az elsőre.”
“Megteszem.” Letörölte a szemét a csuklója hátuljára. “És szerdánként viszem Idrist.”
Jarrod az ajtóból mondta: “Egyáltalán benne vagyok ebben a beszélgetésben?”
Sondra felállt, és a fiára nézett. Öt láb egy hüvelyk. Abban a pillanatban magasabbnak tűnt, mint az ajtó.
“Papírokat hoztál az asztalához,” mondta. “Te ülj ebben.”
Elvette a kabátját és elment. A hidraulikus ajtó tönkretette a kijáratát is.
Aztán csak ő, én és a bőrönd maradtunk.
Ő vette fel a semmisítést. Ketté tépte. Aztán negyeddollár. Apró sárga zászlódarabok hullottak a szőnyegre.
“Ott,” mondta. “Eltűnt.”
“Az ügyvédnek van egy példánya. Van egy e-mailed. Britney-nek van egy íróasztala.” Felvettem a kabátomat. “A papír a könnyű rész, Jarrod. Az egész családodnak azt mondtad, hogy hazudok. Azért hittek neked, mert kék ingben mondtad.”
“Akkor mit tegyek?”
“Holnap hívod fel az ügyvédet, visszavonod írásban, és küldd el nekem a levelet. Mondd meg a nővérednek, hogy segítesz neki beköltözni az anyádhoz, mert annyira aggódtál a tetője miatt. És a tizenkét hetes időpontra a tizenkettedik, ha mondom, hogy jöhetsz, és ülsz a székbe, és nem beszélsz.”
“És aztán hazajössz?”
“És aztán kiderül.”
Velem utazott a taxiban. Hagytam. Az Union Station-en levitte a bőröndöt a lépcsőn a nagyterembe, ahol a padok hosszúak és a mennyezet olyan magas, hogy úgy érzed, a problémáid akkora lennének, mint egy zsemlemorzsa. Letette a bőröndöt a kapu mellett.
“Megnézhetem a képet?” – mondta.
Vacsoránál mondtam neki, hogy nem érti a képet. Gondolkodtam rajta. Britney zászlóira, a munkahelyi arcára és öt emberre gondoltam egy asztalnál.
Kivettem a mappát a táskámból. A klinikai mappa, amiben a boríték jött. Kinyitottam a kis fekete-fehér négyzetre, és felemeltem, karmagasságban, az én karommal, az ujjaimal a szélén.
Nézte. Kinyújtotta a kezét. Nem adtam neki ezt.
“Tizenkettedik,” mondtam, és elpakoltam.
Még mindig ott állt, amikor behívták a vonatot.
A jó étel
A Hiawatha Union Stationből kilencven perc hosszú, kávé és nedves gyapjú illata van, és olyan ülésekkel is ráteheted a lábad a bőröndre, ha senki sem nézi. Senki sem nézett.
Anyám írt Elizabeth Pruittnak, aki soha életében nem küldött rövid üzenetet: A tornác fénye ég. Az ágynemű tiszta. Az apád olyan mennyiségben vett gyömbérsört, amit aggasztónak neveznék.
Visszaírtam: jól vagyok. Elmondok mindent.
Ő írta: Holnap mindent elmondasz. Ma este pirítóst eszel.
Valahol a Glenview után újra rezegni kezdett a telefonom. Egy számot, amit még nem mentettem el.
Idris volt az, anyja régi telefonján, az a repedt telefonon, amit szeptemberben adott át neki.
Küldött egy képet. Az üvegedény kék fedéllel, egy konyhapulton, amit fizettem, üres. Egyetlen szál sajt sem maradt. Kimosta. Látszott, mert még nedves volt, és papírtörlőre tette, mint egy múzeumi kiállítást.
Alá írta: visszahozom a jó ételt. És azt hiszem, fiú.
Aztán egy másik: anya mérges, de nagymama azt mondja, hogy nála van a nagy tévé.
Akkor: jól vagy, Natasha néni?
A hasamra tettem a kezem, a kabátom alá, ahol még semmit sem érezhettem, és mindent érezni lehetett.
Visszaírtam: Jól vagyok. Vidd el az ételt a nagymamához szerdán. Készítek még.
Küldött vissza egy hüvelykujjat és egy garnéla emojit, amit én megbocsátottam.
A kalauz bejött, és megkérte a jegyemet. Felemeltem. Megütötte, rám nézett, és azt mondta: “Hosszú nap volt?”
“Hat év,” mondtam.
Bólintott, mintha ez normális válasz lenne, ami valószínűleg a Hiawathán az.
Az ablakon kívül a tó elhaladt a sötétben, sík és hatalmas. Nem kellett meghajolnod ahhoz, hogy lásd. Ott volt.
Egészen Milwaukee-ig néztem, és amikor a vonat lassult, anyám a peronon ült fürdőköpenyben és parkában, sós ujjat tartott a feje fölött, mint egy jelzés.
Felvettem a bőröndem, és felé indultam.
“Szörnyen nézel ki,” mondta.
“Tizenegy hetes vagyok,” mondtam, mire ő elejtette a sós ételeket.






