A következő hónapokban legitim vállalkozásokat helyezett át független irányítású struktúrákba. Véget vetett olyan kapcsolatoknak, amelyek túlzottan a megfélemlítésre támaszkodtak, és elfogadta, hogy néhány korábbi társa a visszafogottságot gyengeségként értelmezi.

A változások nehezek voltak.

Ő készítette ezeket mindenesetre.

Hat hónappal Clare távozása után Adrien megjelent a könyvesbolt előtt.

Egyedül.

Nincsenek őrök.

Nincs fekete SUV.

Sötét gyapjúkabátot viselt, és egy kis papírzacskót hordott.

Clare az ablakon keresztül figyelte, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

“Adrien.”

“Szia, Clare.”

“Mit keresel itt?”

Felemelte a táskát.

“Kávét?”

Felvonta a szemöldökét.

“Átkeltél Manhattanen, hogy kávét hozz nekem?”

“Igen.”

“Ez egy drága futárszolgáltatás.”

“Reméltem, hogy leüljek.”

Clare megfontolta őt.

Aztán félreállt.

Az első ablak közelében ültek.

Néhány percig hétköznapi dolgokról beszélgettek.

A tanácsadói munkája.

A könyvesboltban.

A felépülése.

Az időjárás.

A hétköznapi beszélgetés furcsábbnak tűnt, mint a régi vitáik.

Aztán Adrien nyúlt a kabátja alá.

Clare megmerevedett.

Azonnal észrevette.

“Ez nem ajándék.”

Egy kis borítékot tett az asztalra.

Benne egy jogi dokumentum volt.

Clare alaposan elolvasta.

Adrien hivatalosan lemondott minden szerződéses jogkörről pénzügyei, szakmai munkája vagy lakóhelye felett. A dokumentum azt is világossá tette, hogy a jövőbeni egyeztetés önkéntes és különálló lesz a Duca alapítattól.

Clare felnézett.

“Miért adod ezt nekem?”

“Mert soha nem akarom, hogy azon tűnődj, vajon velem maradni azt jelenti-e, hogy feladod a szabadságodat.”

“Ezt az ügyvédemön keresztül is elküldhetted volna.”

“Igen. Ez a te példányod.”

“Akkor miért vagy itt?”

Adrien lenézett a kávéjára.

“Mert látni akartalak téged.”

A válasz egyszerűsége nyugtalanította.

Folytatta halkan.

“Régen azt hittem, hogy valakit szeretni azt jelenti, hogy semmi sem veheti el tőlem.”

Clare várt.

“Most már értem, hogy a szerelem nem ad jogot arra, hogy megtartsak valakit, aki el akar menni.”

Az ablakon át nézett a járdán haladó emberekre.

“És mi van, ha soha nem térek vissza?”

Adrien hangja nyugodt maradt.

“Akkor remélem, olyan életet építesz, ami boldoggá tesz.”

Egy könnycsepp csordult le Clare arcán.

Adrien nem nyúlt hozzá.

Hagyta, hogy eldöntse, mi történik ezután.

Végül azt mondta: “Nekem is hiányoztál.”

Adrien egy pillanatra lehunyta a szemét.

Amikor kinyitotta őket, az arckifejezése teljesen védtelen volt.

“Ez még nem jelenti azt, hogy készen állok,” tette hozzá Clare.

“Értem.”

“És nem megyek vissza a kastélyba.”

“Akkor nem kérlek.”

Tanulmányozta őt.

“Szeretnél jövő héten vacsorázni?”

Adrien bámult.

Egy férfi, aki megszokott hatalmas megállapodásokat kötni, hirtelen képtelennek tűnt, hogy válaszolni egy átlagos meghívásra.

Aztán elmosolyodott.

“Igen.”

Első vacsorájuk egy csendes olasz étteremben volt Brooklynban.

Nem foglaltak testőrök a közeli asztalokat.

Nem szakítottak meg rokonokat.

Adrien öt perccel korábban érkezett.

Clare pontosan időben érkezett.

Felállt, amikor odalépett.

“Gyönyörű vagy.”

“Köszönöm.”

Tésztát rendeltek és megosztották a szénsavas vizet.

Könyvekről, zenéről és gyermekkori ambíciókról beszélgettek. Nevettek azon, mennyire abszurd az, hogy megtanuljanak randizni valakivel, miután már házasok voltak.

Nem minden beszélgetés volt könnyű.

Clare olyan kérdéseket tett fel, amelyeket Adrien egykor elkerült volna.

Válaszolta.

Néha elcsendesedett.

Nem nyomta.

Kapcsolatuk újjáépült olyan döntések révén, amelyek kívülről nézve jelentéktelennek tűntek volna.

Adrien akkor hívott, amikor azt mondta, hogy megteszi.

Meghallgatta, amikor Clare nem értett egyet.

Amikor azt mondta, szüksége van egy hétvégére, békés hétvégét kívánt neki, ahelyett, hogy megkérdezte volna, hová megy.

Amikor bevallotta, hogy még mindig küzd a féltékenységgel és a félelemmel, Clare nem mentette meg ezt.

“Mit fogsz tenni ellene?”

Adrien megtanult viselkedéssel válaszolni.

Három hónappal később Clare meghívta vacsorára a lakásába.

Citromos csirkét főzött sült zöldségekkel.

Adrien virágokat hozott.

Nem gyémánt.

Nem drága ékszerek.

Fehér rózsák a kis virágbolttól lent.

Vacsora után az ablak mellett álltak, amely a Brooklyn utcára néz.

Az eső kopogni kezdett az üvegen.

Clare halványan elmosolyodott.

“Eső esett azon az éjszakán, amikor elmentem.”

Adrien arckifejezése megváltozott.

“Emlékszem.”

“Azt hittem, soha többé nem látlak.”

“Azt hittem, örökre elveszítettellek.”

Clare felé fordult.

“Majdnem megtetted.”

“Tudom.”

Megfogta a kezét.

Adrien lenézett az összekulcsolt ujjaikra.

Aztán vissza rá.

“Szeretlek,” suttogta Clare.

Elakadt a lélegzete.

Folytatta, mielőtt megszólalhatott volna.

“De azt akarom, hogy megérts valamit. Sosem leszek az a nő, aki azért marad, mert fél elmenni.”

Adrien bólintott.

“Nem szeretném, ha az lennél.”

“És ha ezt újra megcsináljuk, másképp kell lennie.”

“Az lesz.”

“Nem azért, mert megígéred.”

“Nem.”

Gyengéden összefonta az ujjait az övére.

“Mert továbbra is másképp fogok választani.”

Clare az arcát tanulmányozta.

Aztán közelebb lépett.

Adrien felemelte az egyik kezét, de éppen mielőtt megérintette volna az arcát.

Clare a tenyerébe hajolt.

Csókjuk gyengéd és sietetlen volt.

Egyik sem próbálta ott tartani a másikat.

Azért maradtak, mert mindketten úgy döntöttek.

Egy évvel azután, hogy Clare elhagyta a Duca-kastélyát, Adrien visszatért abba a kápolnába, ahol először házasodtak.

Ugyanazt a fekete öltönyt viselte.

Ezúttal nem voltak bizalmi dokumentumok.

Nincs stratégia.

Nincs családi megállapodás.

Clare egyszerű elefántcsontszínű ruhában lépett be.

Nem voltak vendégek.

Csak ők ketten és a délutáni fény, ami átszűrődött az ólomüvegen.

Adrien kinyitott egy kis bársonydobozt.

Benne volt az eredeti jegygyűrűje.

“Megtartottam,” mondta.

Clare a jól ismert gyémántra nézett.

“Tudom.”