Adrien lassan kifújta a levegőt.

– Victoria.

A név úgy zuhant közénk, mint egy lezárt ajtó kulcsa.

Néhány másodpercig nem válaszoltam.

– A nagynénéd?

– Igen.

– És mit láttál a felvételen?

Adrien hangja megremegett.

– Nem ő vitte el a gyémántokat. Legalábbis nem közvetlenül.

Felálltam az asztaltól.

– Akkor beszélj világosan.

– Aznap, amikor te bementél a páncélterembe, valaki más is bejutott. A biztonsági rendszer szerint egy szervizfolyosón keresztül. A kamera felvételeit valaki megváltoztatta.

Megszorítottam a laptop szélét.

– Ki?

– Marco szerint a hozzáférési kódot egy családi adminisztrátor használta.

– És ki az?

Adrien hallgatott.

Már tudtam, hogy nem fog tetszeni a válasz.

– Samuel Hart.

Megdermedtem.

Samuel Hart volt a Duca családi vagyonkezelőjének helyettese.

És ő volt az a férfi, akinek a neve ott szerepelt a dokumentumban, amelyet három nappal a gyémántok eltűnése előtt nyújtottak be.

Az a férfi, akit a papír szerint az én és Adrien helyére akartak kinevezni.

– Tehát az egész tervet előre elkészítették.

– Igen.

– Hogy eltávolítsanak engem.

– Igen.

– És te?

A vonal másik végén csend lett.

– Én azt hittem, csak üzleti konfliktusról van szó.

Keserűen felnevettem.

– Nem. Te azt hitted, hogy a feleséged könnyen feláldozható, ha a családod kényelme megkívánja.

– Clare…

– Ne.

A hangom most már nyugodt volt.

– Ne próbáld megmagyarázni.

Adrien nem vitatkozott.

Ez volt az első alkalom, amikor valóban megértette, hogy nem a gyémántok miatt hagytam el.

Hanem azért, mert amikor választania kellett volna közöttem és a családja gyanúja között, ő hallgatott.

Másnap reggel találkoztam az ügyvédemmel.

Az asztalra tettem elé az összes dokumentumot.

– Szeretném tudni, miért volt szükségük a gyémántokra.

Az ügyvédnő végigolvasta az iratokat, majd megállt egy oldalon.

– Clare, szerintem nem a gyémántok voltak a célpont.

– Hanem?

– Ön.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Pontosabban az ön hitelessége.

Elmagyarázta, hogy ha engem tolvajként állítanak be, a család könnyen megkérdőjelezheti az általam készített pénzügyi jelentéseket. Ha pedig a jelentéseimet hiteltelenítik, Samuel átveheti a vagyonkezelés irányítását.

De volt még valami.

Az általam felfedezett gyanús átutalások.

Azok a pénzek nem véletlenül tűntek el.

Több mint tizenkétmillió dollár vándorolt éveken keresztül különböző fedőcégekhez.

És a pénz végül egyetlen helyre vezetett.

Victoria által ellenőrzött alapítványhoz.

Egy alapítványhoz, amelynek a nyilvános beszámolói teljesen rendben lévőnek tűntek.

Csakhogy az egyik régi könyvelési mellékletben ugyanaz a bankszámlaszám szerepelt, mint egy Samuel Hart által irányított vállalatnál.

Az ügyvédem rám nézett.

– Ez már nem családi vita.

– Tudom.

– Ez pénzügyi csalás lehet.

Bólintottam.

– Akkor hozzuk nyilvánosságra.

Aznap délután visszamentem a Duca-birtokra.

Nem szóltam Adriennek.

A kapunál Marco várt rám.

– Mrs. Duca.

– Clare.

Elmosolyodott.

– Clare.

A kezében egy barna boríték volt.

– Ezt szerettem volna személyesen átadni.

Kinyitottam.

Benne egy pendrive volt.

– Mi ez?

Marco körbenézett.

– A teljes biztonsági mentés.

A szemébe néztem.

– Miért adod ezt nekem?

– Mert azon az éjszakán, amikor a keresést elrendelték, valaki megpróbálta törölni a másodlagos rendszert. De én előtte készítettem egy másolatot.

– Miért nem mondtad el azonnal?

– Mert féltem.

Egy pillanatig egyikünk sem beszélt.

– Most már nem félek.

Otthon azonnal átadtam a pendrive-ot az ügyvédemnek.

Két órával később megkaptuk az első teljes felvételt.

A képernyőn látszott a páncélterem folyosója.

14:37.

Én beléptem.

14:52.

Én kijöttem.

14:56.

A kamera képe elsötétült.

Majd 15:03-kor újraindult.

Ekkor egy férfi jelent meg.

Samuel Hart.

A kezében egy kis fekete táska volt.

Néhány perccel később Victoria is feltűnt.

Nem ment be a páncélterembe.

Csak megállt a folyosón.

Samuel kilépett.

Victoria átvette tőle a táskát.

És ekkor történt valami, amitől megfagyott bennem a vér.

Victoria a kamera felé fordult.

Nem véletlenül.

Pontosan tudta, hol van.

És elmosolyodott.

A felvétel megállt.

Az ügyvédem lassan hátradőlt.

– Ez elég lehet.

– Nem – mondtam.

– Clare?

– Nem akarom, hogy csak én lássam.

Másnap reggel rendkívüli vagyonkezelői ülést hívtak össze.

Victoria elegáns fekete ruhában érkezett.

Samuel közvetlenül mögötte.

Adrien később lépett be.

Amikor meglátott engem, megállt.

Nem szólt.

Én sem.

A tárgyalóasztal végén helyet foglaltam.

Victoria rám nézett.

– Még mindig azt hiszed, hogy van itt bármi keresnivalód?

Elővettem a pendrive-ot.

– Igen.

Samuel arca megváltozott.

Victoriaé azonban nem.

– Mit akarsz ezzel?

– Az igazat.

Az ügyvédem bekapcsolta a kivetítőt.

A felvétel elindult.

A teremben teljes csend lett.

Amikor Victoria átadta Samuelnek a fekete táskát, valaki felszisszent.

Victoria felállt.

– Ez manipulált felvétel.

– Nem – szólalt meg Marco az ajtóból.

Mindenki felé fordult.

– Ez az eredeti biztonsági mentés.

Victoria arca elsápadt.

Adrien lehunyta a szemét.

Samuel azonban még mindig hallgatott.

Az ügyvédem ezután feltette az asztalra a pénzügyi dokumentumokat.

– És ez csak a kezdet.

Victoria rám nézett.

– Mit akarsz, Clare?

Felálltam.

A gyűrűm helye még mindig üres volt az ujjamon.

– Azt akarom, amit azon az estén elvesztettem.

Adrien rám nézett.

– A bizalmamat nem tudjátok visszaadni.

Victoria arca megfeszült.