Néhány perccel később a mechanizmus kattant.
Az ajtó kinyílt.
A küszöbön álltam, a kezem a botot szorította.
Először az illat értem el.
Vaníliás gyertyák.
Barbara mindig is a citromolajat és a csiszolt régi fa illatát kedvelte.
A bejárati asztal eltűnt. Más díszítések rendeződése foglalta el a helyét. A folyosó úgy nézett ki, mint egy szoba valaki más házában.
Beléptem.
A lépcső feletti falon egy halvány téglalap alakú folt állt, amely azt jelölte, ahol Barbara portréja harminc évig lógott.
Megálltam.
A képet fiatalabb korában készítették. Kék ruhát viselt, és félmosollyal jelezte, hogy tud valami szórakoztató dolgot, de még nem döntötte el, hogy megosztja-e.
Minden reggel elhaladtam annak a fényképnek.
Most már csak egy tiszta tapéta folt maradt.
Egy kis rózsaszín tornacipő hevert a lépcsőn.
Piper’s.
Megfogtam a korlátot, és újra sírni kezdtem.
Dylan rendőr udvariasan elfordult, tanulmányozta a plafont, miközben próbáltam egyenletesen tartani a légzésemet.
Jerry a vállamra tette a kezét.
“Ezt egy szobát választunk egyszerre.”
Megráztam a fejem.
“A műhely.”
Megértette.
Átsétáltunk a házon és beléptünk a garázsba. Egy táblatábla mögött, amely Barbara apjától lévő szerszámokat tartotta, a téglafalakba épített széf állt.
Megfordítottam a kombinációt.
Az ajtó kinyílt.
Egy kis bőrékszerdoboz állt a középső polcon.
Felemeltem.
A szatén belső tér sekély nyomot mutatott, ahol a nyaklánc pihent.
Üres volt.
Jerry mellettem állt.
“Ki tudja a kombinációt?”
“Én. Blake. És téged, a lezárt borítékban az irodádban.”
“Hat éve nem nyitottam ki azt a borítékot.”
“Tudom.”
Egy pillanatig bámultam az üres dobozt.
Aztán a gerendák felé néztem.
Két téllel korábban valaki belépett a fészerbe. Semmi fontos nem tűnt el, de az eset nyugtalanná tett. Felszereltem egy kis kamerát, és elrejtettem egy díszes madárház mögé, amit Barbara egyszer kékre festett.
Senkinek sem mondtam el.
Jerry követte a tekintetemet.
“Donald?”
Rámutattam.
“Ott van egy kamera.”
Felnézett.
Egy kis fekete lencse látszott a sugár felett.
Emlékeztem a felhő jelszavara, és Jerry segített hozzáférni a felvételekhez.
Tucatnyi mozgás-indított klip jelent meg a képernyőn.
Az egyik szeptember 11-én kelt, két nappal azután, hogy beléptem a kórházba.
Aznap este 7:52-kor Blake belépett a műhelybe. A kabátját levette, és egyik kezében a telefonját tartotta.
Haley követte.
Valami kinevetett, majd a szegtábla felé indult.
Pontosan tudta, hová tart.
Blake számokat olvasott a telefonjáról.
“Nulla-hat-egy-négy. Apa sosem változtatta meg. Az egész élete szokás.”
Kinyílt a széf.
Haley felemelte Barbara nyakláncát a dobozból, és a műhely fényében tartotta.
A nyakára rögzítette.
“Az anyádé?” kérdezte Blake.
Haley felé nézett.
“Elment, drágám. És az apád hamarosan elfelejti a saját nevét.”
A kezem szorosabban szorította a tabletet.
A felvétel folytatódott.
Haley beszélt a Willow Creekről és a papírmunkáról. Azt mondta, hogy ha minden rendbe kerül, a ház az övék lesz.
Blake nevetett.
Aztán mondott valamit arról, hogy nem várja, hogy karácsonyg életben maradjak.
Hallottam már a fiam gondatlan vicceket csinálni korábban. Lehetett gondolatlan, főleg olyan emberek közelében, akiket lenyűgözni akart.
De ez nem volt meggondolatlanság.
A halálomról beszélt, mint egy kellemetlenségről, ami hamarosan megoldódik.
A táblagép kicsúszott a kezemből.
Jerry elkapta, mielőtt a földre ért.
Előrehajoltam, homlokomat a munkapad hideg szélének támasztottam.
Évekig elképzeltem, hogy a fiam örökli a céget, az otthont és azokat a dolgokat, amiket Barbara és én építettünk. Azt hittem, ezek a lehetőségek biztonságot adnak neki.
Sosem gondoltam volna, hogy várja őket.
Jerry félretette a tabletet, és mellettem állt, amíg ki nem tudtam egyenesedni.
“Megőrzöm mindennek egy példányát,” mondta.
A saját keze remegett.
“És ma este elkezdjük visszavonni ezt a meghatalmazást.”
Bólintottam.
Már nem volt mit vitatkozni.
Mire elhagytuk a házat, egyértelmű volt, hogy nem tölthetem ott egyedül az éjszakát. Jerry egy hotelszobát szervezett. Pihenésre, gyógyszerre és egy helyre volt szükségem, ahol felépülhetek anélkül, hogy azon gondolkodnék, ki léphet be az ajtón.
Másnap reggel valaki kopogott a szobámban.
Justin volt az.
Közvetlenül a műszakjából jött, gyűrött boszot viselve egy Toronto Maple Leafs széldzsekj alatt. Egy gyógyszertári táska lógott az egyik kezében.
“Elhoztam a receptjeit.”
Rám nézett.
“Visszamentél a házba.”
Félreléptem.
Belépett, letette a gyógyszert az asztalra, és hallgatta, ahogy elmagyaráztam, mi történt.
Elmondtam neki az új zárat, a nyakláncot és a felvételt.
Amikor megismételtem, amit Blake mondott a karácsonyról, majdnem eltűnt a hangom.
Justin nehezen ült az ágy szélén.
Kezei ökölbe szorultak.
Néhány másodpercig bámulta a szőnyeget.
Aztán felállt, átment az ablakhoz, és visszafordult.
“Donald, van valami, amit egy hónappal ezelőtt el kellett volna mondanom neked.”
Felnéztem.
“Dr. Jackson úgy gondolta, jobb lenne megvárni, amíg erősebb vagy. Már nem értek egyet.”
“Mondd el.”
Justin leült velem szemben lévő székben.
“Szeptember tizenkettedikén Haley felvette a kapcsolatot a kórház szociális munkásával, Wendy Stone-nal. Azt mondta, a családod úgy gondolja, hogy összezavarodtál és nem biztonságos hazatérni.”
Nem mozdultam.
“Azt akarta, hogy közvetlenül a Willow Creek Lodge-ba engedjenek el.”
Gondolkodtam a Nancy által elmesélt pletykákon.
“Nem csak a szomszédoknak mondta.”
“Nem.”
Justin a széldzsekbe nyúlt, és elővett egy összehajtott papírlapot.
“Elküldött egy beleegyező űrlapot a behelyezéshez.”
Óvatosan kinyitotta.
A nevem a fent jelent meg.






