Az a felvétel, amelyen Derek hajnali 3:07-kor megütött.
És Marlene nevetése.
Nemcsak a pénzügyi bűncselekményeket bizonyította.
Hanem azt is, mi történt azon az éjszakán.
Samuel azonban figyelmeztetett:
– Ha nyilvánosságra hozzuk, nincs visszaút.
Ránéztem a képernyőre.
A felvételen Derek arca tisztán látszott.
A hangja is.
„Kelj fel, haszontalan nő!”
Néhány másodpercig csendben maradtam.
Aztán megnyomtam a „KÜLDÉS” gombot.
– Akkor ne legyen visszaút.
Aznap este a felvétel nyilvánosságra került.
Másnap reggel Derek házánál rendőrautók álltak.
Marlene-t pedig ugyanazon a napon kihallgatták.
Én pedig először két év után egyedül ültem a hotel ablakánál.
Nem sírtam.
Nem ünnepeltem.
Csak néztem a hóesést.
A telefonom újra rezgett.
Ismeretlen szám.
Egyetlen üzenet:
„Evelyn, ha tudni akarod, miért ölte meg valójában az apád a végrendeletet… találkozz velem ma este. Egyedül.”
Megállt a kezemben a telefon.
Mert apám nem öngyilkosságban halt meg.
Legalábbis én ezt hittem.
Az üzenet végén pedig egy fénykép volt.
Egy régi, megsárgult kép.
Apám állt rajta.
Mellette Derek.
És közöttük…
Marlene.
A kép dátuma pedig hat hónappal azelőtt volt, hogy én egyáltalán megismertem Dereket.






