Ő már akkor ismerte az arckifejezésemet.
– Mit mondott?
Lassan letettem a telefont.
– Azt mondta, hogy van még valaki, aki aláírt valamit.
Apám arca megkeményedett.
– Akkor holnap reggel elmegyünk a bankba.
– Miért?
– Mert ha Margaret igazat mond, akkor a hamis garancia csak a történet kezdete.
Másnap reggel a bank igazgatója egy újabb dossziét tett elénk.
A legfelső oldalon egyetlen név szerepelt:
LAUREN WHITMORE.
Alatta pedig egy átutalás.
4 800 000 dollár.
A kedvezményezett neve azonban nem Laurené volt.
Hanem egy olyan alapítványé, amelyet én vezettem.
Vagy legalábbis azt hittem.
A gyomrom összerándult.
– Én ezt az alapítványt soha nem vezettem – mondtam.
Apám rám nézett.
– Tudom.
A bankigazgató ekkor becsukta az ajtót.
– Miss Bennett, azt hiszem, ideje elmondanunk önnek, hogy a Whitmore család hónapok óta nem egyszerűen pénzügyi problémákkal küzd.
– Hanem?
Az igazgató előrehajolt.
– Valaki pénzt mozgatott az ön nevében.
És az összeg jóval nagyobb volt, mint amiről eddig tudtunk.
Akkor még nem sejtettem, hogy amikor végre kiderül, hová tűnt az a 4,8 millió dollár, a saját férjem családjánál sokkal veszélyesebb ember nevét fogom megtalálni a dokumentumok között.






