Ő már akkor ismerte az arckifejezésemet.

– Mit mondott?

Lassan letettem a telefont.

– Azt mondta, hogy van még valaki, aki aláírt valamit.

Apám arca megkeményedett.

– Akkor holnap reggel elmegyünk a bankba.

– Miért?

– Mert ha Margaret igazat mond, akkor a hamis garancia csak a történet kezdete.

Másnap reggel a bank igazgatója egy újabb dossziét tett elénk.

A legfelső oldalon egyetlen név szerepelt:

LAUREN WHITMORE.

Alatta pedig egy átutalás.

4 800 000 dollár.

A kedvezményezett neve azonban nem Laurené volt.

Hanem egy olyan alapítványé, amelyet én vezettem.

Vagy legalábbis azt hittem.

A gyomrom összerándult.

– Én ezt az alapítványt soha nem vezettem – mondtam.

Apám rám nézett.

– Tudom.

A bankigazgató ekkor becsukta az ajtót.

– Miss Bennett, azt hiszem, ideje elmondanunk önnek, hogy a Whitmore család hónapok óta nem egyszerűen pénzügyi problémákkal küzd.

– Hanem?

Az igazgató előrehajolt.

– Valaki pénzt mozgatott az ön nevében.

És az összeg jóval nagyobb volt, mint amiről eddig tudtunk.

Akkor még nem sejtettem, hogy amikor végre kiderül, hová tűnt az a 4,8 millió dollár, a saját férjem családjánál sokkal veszélyesebb ember nevét fogom megtalálni a dokumentumok között.