Jake arca megváltozott.
„Mi?”
Kinyitottam a mappát.
És elé tettem a dokumentumot.
„Az ingatlan teljes tulajdonjoga mindig az enyém maradt.”
„Miért?”
„Mert Tom azt akarta, hogy amíg élek, senki ne kényszeríthessen arra, hogy elhagyjam az otthonomat.”
Jake sokáig csak nézte a papírt.
Aztán halkan megkérdezte:
„Akkor miért adtad el?”
Ránéztem.
„Mert most már én döntök arról, mi legyen az életemmel.”
Jake aznap este egyedül távozott.
Nem kért pénzt.
Nem vitatkozott.
Nem fenyegetőzött.
Csak az ajtóban állt egy pillanatig.
„Anya?”
„Igen?”
„Ha… ha nem a házat akarnám.”
Megállt.
„Hanem téged?”
Nem válaszoltam rögtön.
Aztán azt mondtam:
„Akkor ne a ház miatt gyere vissza.”
Jake bólintott.
És elment.
Azt hittem, ezzel véget ér minden.
Tévedtem.
Másnap Charlotte felhívott.
A hangja szokatlanul komoly volt.
„Van egy problémánk.”
„Milyen probléma?”
„A vevő talált valamit a padláson.”
Megszorítottam a telefont.
„Mit?”
Charlotte néhány másodpercig hallgatott.
„Egy régi fémdobozt.”
„És?”
„Tom neve volt rajta.”
Csend.
„Mi volt benne?”
Charlotte csak ennyit mondott:
„Egy levél.”
„Kinek?”
„Neked.”
A szívem egy pillanatra kihagyott.
Tom húsz éve halott volt.
És mégis…
úgy éreztem, mintha azon az estén újra hazatért volna.
Charlotte hangja lassan folytatta:
„A levélben azt írta, hogy ha valaha eladod a házat, csak egy dolgot tegyél meg előtte.”
„Mit?”
„Olvasd el a levelet.”
És ekkor még egyikünk sem tudta…
hogy Tom utolsó üzenete nem rólam szólt.
Hanem Jake-ről.






