Aztán hozzátette:

– De anya… van még valami.

Vártam.

– Chloe nem csak a duplexet akarta.

– Mit akart még?

Austin becsukta a szemét.

– Tudta, hogy van egy életbiztosításod.

Megszorult a mellkasom.

– Honnan tudta?

– Én mondtam el neki.

Csend.

– És mekkora?

Austin nem felelt.

Ezúttal én álltam fel.

– Mekkora, Austin?

Végül alig hallhatóan kimondta:

– Ötszázezer dollár.


Másnap reggel Chloe eltűnt.

Nem volt a lakásban.

A szekrényei üresek voltak.

A fürdőszobából hiányzott minden kozmetikuma.

A nappaliban pedig egyetlen papírlap hevert az asztalon.

„Ha Margaret el akarja venni tőlünk az otthonunkat, akkor neki is meg kell tanulnia, milyen érzés mindent elveszíteni.”

A papír alatt egy cím szerepelt.

Egy ügyvédi iroda neve.

Azonnal tudtam, hogy a történetnek még nincs vége.

De amikor felvettem a telefonomat, egy újabb üzenet érkezett.

Egy ismeretlen számról.

„Asszonyom, azt hiszem, tudnia kell, hogy a fia felesége tegnap megpróbált egy másik meghatalmazást felhasználni.”

Megállt a kezem.

„És ha jól sejtem, nem az életbiztosítás miatt.”

Az üzenet végén egyetlen mondat állt:

„Ellenőrizze, ki a kedvezményezett a townhouse dokumentumaiban.”

Ránéztem az előszobában álló dobozokra.

Az új otthonom kulcsára.

És először éreztem úgy, hogy talán nem én voltam az egyetlen, aki titkokat rejtegetett ebben a családban.

Mert valaki már hónapokkal előttem tudott valamit.

Valamit, amit Austin és Chloe kétségbeesetten próbáltak megszerezni.

És amikor aznap este elővettem a ház iratait, rájöttem, hogy a townhouse története egészen másképp kezdődött, mint ahogy én hittem.

A ház ugyanis nem egyszerűen az én nevemen volt.

Valaki évekkel korábban már gondoskodott arról, hogy soha ne kerülhessen Austin vagy Chloe kezébe.

Tegyem egyértelművé a townhouse tulajdonjogát