## 2. RÉSZ — „Eleanor, ezt már nem lehet visszacsinálni.”
Mr. Coleman néhány másodpercig csak nézett rám.
Aztán felállt.
Bezárta az irodája ajtaját.
És lehalkította a hangját.
– Eleanor… pontosan mikor írtad alá ezeket a dokumentumokat?
– Három nappal az indulásom előtt.
– És mikor indultál Európába?
– Másnap reggel.
Az ügyvéd bólintott.
Majd elővette a számítógépét.
– Akkor még van esélyünk.
A szívem összeszorult.
– Mire?
Rám nézett.
– Hogy megakadályozzuk, amit a lányod és a férje valószínűleg előkészítettek.
A következő fél órában mindent átnéztünk.
A meghatalmazást.
A kiegészítő felhatalmazásokat.
A ház tulajdoni dokumentumait.
Arthur régi iratait.
És akkor Coleman megtalálta.
Egy olyan bejegyzést, amelyről én semmit sem tudtam.
A férjem évekkel korábban módosított valamit a tulajdoni struktúrán.
Nem azért, mert el akarta venni tőlem a házat.
Hanem azért, mert attól félt, hogy egyszer valaki megpróbál majd kihasználni engem.
A papír alján ott volt Arthur aláírása.
És egy mondat:
„A túlélő házastárs jóváhagyása nélkül a tulajdon nem ruházható át.”
Elolvastam még egyszer.
Aztán még egyszer.
– Ez mit jelent?
Coleman hátradőlt.
– Azt jelenti, Eleanor, hogy Jessica nem adhatta el a házat.
A levegő bennem rekedt.
– De azt mondta, hogy eladta.
– Akkor vagy hazudik neked…
Megállt.
– …vagy valaki másnak is hazudik.
Aznap este nem mentem haza.
Nem volt hová.
Legalábbis ezt akarták, hogy elhiggyem.
Egy kis hotelben szálltam meg a város másik végén.
A szobám ablakából láttam az esőt.
Az asztalon ott feküdt a telefonom.
Jessica háromszor hívott.
Nem vettem fel.
Negyedszer is.
Aztán üzenetet küldött.
„Anya, kérlek, ne nehezítsd meg. Már minden el van rendezve.”
Néhány másodpercig néztem a kijelzőt.
Majd válaszoltam.
„Értem.”
Semmi mást.
Nem tudta, hogy Coleman már intézkedett.
Nem tudta, hogy aznap este egyetlen telefonhívással sikerült ideiglenesen megállítani a ház átruházását.
És főleg azt nem tudta…
hogy a ház talán nem is az egyetlen dolog, amit Arthur hátrahagyott nekem.
Másnap reggel Coleman felhívott.
– Eleanor, jöjjön be azonnal.
– Mi történt?
– Megtaláltam a régi ügyiratokat.
– És?
Hosszú csend következett.
– Arthur nem csak a házat biztosította.
Megállt a lélegzetem.
– Mire gondol?
– Egy másik ingatlanra.
– Milyen másik ingatlanra?
– A Maple Street-i ház mögött van egy régi telekrész.
– Tudok róla.
– Nem. Nem azt hiszem, hogy tud róla.
A hangja most már komoly volt.
– Arthur ezt a telket több mint húsz éve vásárolta meg.
– Miért?
– Mert egy üzleti partnerével közösen fejlesztést tervezett.
Elhallgatott.
– De a projekt soha nem valósult meg.
– Akkor miért fontos?
– Mert az a telek azóta több millió dollárt ér.
A kezemben megállt a kávéscsésze.
– Mennyi?
– A jelenlegi becslés szerint körülbelül négymillió dollár.
Nem tudtam megszólalni.
Négy millió.
Egy telek, amelyről soha nem beszélt nekem.
Arthur egész életében egyszerű ember volt.
Legalábbis ezt hittem.
Aznap délután Coleman megmutatta a dokumentumokat.
Arthur neve szerepelt rajtuk.
Az enyém is.
De Jessica neve nem.
Vincenté sem.
– Eleanor – mondta Coleman –, van még valami.
– Mi?
Előhúzott egy másik dossziét.
A borítóján egy dátum szerepelt.
Tizennyolc évvel korábbi.
Kinyitotta.
Az első oldalon Arthur kézírása állt.
Azonnal felismertem.
„Ha valaha valaki megpróbálja elvenni Eleanortól a házat, először ezt az iratot kell megtalálni.”
A kezem remegni kezdett.
– Arthur ezt nekem írta?
– Nem.
Coleman rám nézett.
– Ezt az ügyvédjének írta.
– Miért?
– Mert tudta, hogy egy nap szükség lehet rá.
Lapozott.
És akkor megláttam egy nevet.
Vincent Hale.
A férjem tizennyolc évvel korábban már ismerte Vincentet.
De ez lehetetlennek tűnt.
Vincent akkor még csak egy fiatal férfi volt.
Jessica pedig még középiskolába járt.
– Honnan ismerte Arthur?
Coleman nem válaszolt azonnal.
Aztán kimondta:
– Vincent annak a cégnek dolgozott, amely megpróbálta megszerezni a telket.
A szoba hirtelen túl csendes lett.
– Mit mondott Arthur róla?
Coleman a dokumentumra nézett.
– Azt írta, hogy Vincent veszélyes.
A gyomrom összerándult.
Arthur hangját szinte hallottam.
„Shark eyes.”
A férjem évekkel korábban látta benne azt, amit én csak most kezdtem felismerni.
Aznap este egy ismeretlen számról üzenet érkezett.
„Ha Eleanor Hayes vagy, ne menj vissza a Maple Streetre.”
Megálltam.
Újabb üzenet érkezett.
„Jessica és Vincent nem csak a házat akarják.”
Aztán:
„Tudják, hogy megtaláltad az iratokat.”
A telefonom újra rezgett.
Ezúttal egy fénykép érkezett.
A képen Vincent állt.
Egy banképület előtt.
Mellette egy idegen férfi.
A fénykép dátuma két nappal korábbi volt.
A férfi kezében egy mappa volt.
A mappán pedig egyetlen szó szerepelt:
HAYES.
Azonnal felhívtam Colemant.
– Nézze meg ezt.
Néhány másodpercig csendben maradt.
– Eleanor…
– Igen?
– Szerintem most már nem a ház megmentése a legfontosabb.
– Hanem mi?
– Az, hogy kiderítsük, ki küldte ezt a képet.
Másnap reggel visszamentem a Maple Streetre.
Nem egyedül.
Coleman egyik kollégája velem tartott.
A ház előtt azonban valami furcsa fogadott.
A bejárati ajtó nyitva állt.
A zárat feltörték.
Beléptem.
A bútorok nagy része eltűnt.
Arthur széke.
A nappali asztala.






