A telefon csak kétszer csörrent, mire a másik fél felvette.
– Jó estét, Carol – szólalt meg egy nyugodt női hang. – Miben segíthetek?
Ránéztem Meganra.
A mosolya eltűnt.
– Kérem, küldje el a helyszínre az ügyvédemet és a biztonsági szolgálatot – mondtam. – Illetéktelenek vannak az ingatlanomon.
Robert hirtelen felém lépett.
– Anya, várj. Nem kell ezt így…
Felemeltem a kezem.
– De. Pontosan így kell.
Megan felnevetett, de a hangjában már nem volt magabiztosság.
– Carol, ne csinálj jelenetet. Ez csak egy családi összejövetel.
– Családi összejövetel? – kérdeztem halkan. – Az én engedélyem nélkül?
A szoba elnémult.
Ekkor Robert végre megszólalt.
– Anya, én hívtam meg őket.
Ránéztem.
A fiamra, akit valaha egyedül neveltem fel. Arra a fiúra, aki ugyanebben a házban azt mondta nekem, hogy itt „békeillat” van.
– Akkor te is tudtál róla?
Robert nem válaszolt.
Ez volt a válasz.
Megan azonban még mindig nem értette.
– Carol, őszintén szólva nem értem, miért csinálsz ekkora ügyet ebből. Robert a fiad. Egyszer úgyis övé lesz minden.
– Nem.
Egyetlen szó volt.
De Megan arca megmerevedett.
– Tessék?
– Azt mondtam, nem.
Elővettem a táskámból az ügyvédem névjegykártyáját, és az asztalra tettem.
– Három hónapja megváltoztattam a végrendeletemet.
Robert elsápadt.
– Mit tettél?
– Amit egy anya akkor tesz, amikor rájön, hogy a saját gyermeke már nem az otthonát látja benne, hanem az örökségét.
Megan dühösen felállt.
– Ez nevetséges! Robert a törvényes örökösöd!
– A pénzemnek talán igen. Ennek a háznak azonban nem.
Kinyitottam a telefonomat, és megmutattam nekik a dokumentum másolatát.
A beach house nem Robertre szállt.
Hanem a Henry és Carol Whitmore Alapítványra.
Az ügyvédem javaslatára az ingatlan olyan alapítvány tulajdonába került volna, amely özvegyeket és nehéz körülmények között élő idős embereket támogatott. Én pedig életem végéig használati jogot kaptam.
Megan csak bámult.
– Ezt nem teheted.
– Dehogynem.
Robert keze ökölbe szorult.
– Anya, miért nem szóltál nekem?
Keserűen elmosolyodtam.
– Mert tudni akartam, mit teszel akkor, amikor azt hiszed, senki sem figyel.
A fiú lehajtotta a fejét.
– Én nem akartam elvenni tőled a házat.
– Nem?
A telefonomon megnyitottam egy hangfelvételt.
Megan hangja töltötte be a nappalit.
„Végül úgysem az ő döntése lesz.”
Senki sem mozdult.
A felvételen Megan édesanyjának hangja is hallatszott.
– És ha Carol ellenkezik?
Megan válasza egyértelmű volt.
– Akkor Robert majd meggyőzi. Ha kell, azt mondjuk neki, hogy túl nagy ez a ház egy hetvenéves nőnek.
A felvétel véget ért.
Robert lassan Megan felé fordult.
– Te ezt mondtad?
Megan arca vörös lett.
– Ez nem azt jelenti, amit gondolsz!
– Akkor mit jelent?
Nem válaszolt.
Az ügyvédem és két biztonsági őr ekkor belépett a házba.
A vendégek zavartan kezdték összeszedni a holmijukat.
A gyerekek már nem nevettek.
A férfi, aki Henry kedvenc székében ült, felállt, és úgy nézett rám, mintha most döbbent volna rá, hogy valóban egy idegen házában rendezett bulit.
– Mindenki távozik – mondta az ügyvédem.
Megan azonban nem mozdult.
– Robert, nem hagyhatsz itt engem!
A fiam hosszú ideig nézte.
Aztán kimondta:
– Menj haza, Megan.
A nő úgy meredt rá, mintha pofon ütötték volna.
– Te most őt választod?
Robert szeme megtelt könnyel.
– Nem őt választom. Végre megpróbálom helyrehozni, amit veled és vele is elrontottam.
Megan megragadta a táskáját, és kiviharzott.
A ház néhány percen belül kiürült.
A zene elhallgatott.
A poharakat összeszedték.
A homokos lábnyomokat feltörölték.
Én pedig egyedül maradtam a nappaliban.
Pont úgy, ahogy mindig is szerettem volna.
Csendben.
Robert még mindig az ajtóban állt.
– Anya…
Nem néztem rá.
– Tudod, mi fájt a legjobban?
– Mi?
– Nem az, hogy Megan a házra vágyott.
Megfordultam.
– Hanem az, hogy te hagytad, hogy úgy beszéljen rólam, mintha teher lennék.
Robert szemében könnyek jelentek meg.
– Féltem, hogy ha nemet mondok neki, elveszítem a házasságomat.
– És közben majdnem elvesztetted az anyádat.
Csend.
Aztán levette a zsebéből a telefonját.
– Van még valami, amit tudnod kell.
Meglepődtem.
– Mi?
– Megan nemcsak a házat akarta.
Megmutatott egy e-mailt.
A címzett egy ingatlanfejlesztő cég volt.
A tárgyban ez állt:
„Carol beach house – eladás előtti ajánlat.”
A gyomrom összerándult.
– Mikor készült ez?
– Két héttel ezelőtt.
– Robert…
– Tudom.
A fiam letörölte a könnyeit.
– És van még rosszabb.
Az ügyvédem felé nézett.
– Megan már megpróbált egy előzetes értékbecslést kérni a házra.
Az ügyvédem bólintott.
– Valóban. És a dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy egy lehetséges eladással számoltak.
Ekkor értettem meg.
Nem egyszerűen egy partit rendeztek.
Próbálták megszokni a házat úgy, mintha már az övék lenne.
Aznap este Robert segített rendbe tenni a kertet.
Henry virágai között térdeltünk egymás mellett.
Sokáig egyikünk sem beszélt.
Végül Robert megszólalt.
– Anya, van esélyem arra, hogy egyszer újra bízz bennem?
A kezemben tartottam egy letört fehér virágot.
– A bizalom nem ajándék, Robert.
Ránéztem.






