Ránéztem.
– Én is szeretlek.
– Akkor miért csinálod ezt?
– Mert a szeretet nem azt jelenti, hogy oda kell adnom nektek mindent, amit kértek.
Devon nem válaszolt.
– És van még valami – mondtam.
– Mi?
– Két évig azt hittem, hogy egyszer visszaköltöztök a saját életetekbe.
– Vissza fogunk.
Megráztam a fejem.
– Nem. Most már nem nekem kell eldöntenem, mikor.
Elővettem Adam levelének másolatát.
– Hatvan napotok van. Utána a szerződés szerint kell döntenetek.
Devon a papírra nézett.
– Kétezer-négyszáz dollár?
– Igen.
– Ezt nem tudjuk megfizetni.
– Akkor talán most derül ki, hogy valóban készen álltok-e arra az életre, amit két éve építeni próbáltok.
Megfordultam.
Beléptem a házikóba.
És ezúttal én zártam be az ajtót.
Nem mögöttük.
Hanem előttük.
Aznap este Hannah segített rendet tenni.
A régi szőnyegeket visszahoztuk a garázsból.
A hintaszéket letöröltük.
A kandalló mellé helyeztem.
Aztán elővettem Dale régi dobozát, amelyben az építkezés számláit tartotta.
Hannah felnyitotta.
– Mi van benne?
– Nem tudom.
Az alján egy megsárgult boríték feküdt.
Rajta Dale kézírása:
„Joannak – ha egyszer szükséged lesz rá.”
Megállt a kezem.
Hannah rám nézett.
– Anya…
Lassan felbontottam a borítékot.
Belül egyetlen papírlap volt.
Dale kézírásával.
Elolvastam az első sort.
És azonnal tudtam, hogy a férjem három évvel korábban valamit el akart mondani nekem.
Valamit a házról.
Valamit Devonról.
Valamit, amit egész idő alatt elrejtett előlem.
A levél utolsó sora pedig ezt mondta:
„Ha egyszer a családod megpróbálja elvenni tőled ezt a házat, ne feledd: én nem nekik építettem.”
Megállt a lélegzetem.
Hannah rám nézett.
– Mit ír még?
Lassan felemeltem a tekintetem.
– Azt hiszem, most fogjuk megtudni.






