Apám felnevetett.

– Most? Egy ilyen helyzet közepén?

Dan, az erdészet embere, azonban nem rá figyelt.

Engem nézett.

– Ha a nagymamád tényleg meg akarta védeni ezt a földet, akkor most nem az a kérdés, hogy ki mit akar. Hanem az, hogy ki lépett rá először.

Felálltam.

– Mutasd meg.

Apám azonnal elém lépett.

– Noah, ezt nem teheted. Jelenleg jogi eljárás folyik. Nem fogsz csak úgy kisétálni egy idegennel.

Ránéztem.

Életemben talán először nem éreztem szükségét annak, hogy engedélyt kérjek tőle.

– Nem vagyok tizenkilenc éves.

A szoba elcsendesedett.

Elena lassan becsukta a jegyzetfüzetét.

Dan meg sem várta, hogy bárki más megszólaljon. Az ajtó felé indult.

Én követtem.


Tíz perccel később már a terepjáróban ültünk.

Az első hópelyhek éppen akkor kezdtek hullani.

Dan a kormány mögött vezetett, én pedig az anyósülésen ülve a kezemben tartott térképet néztem.

– Mikor vetted észre a karókat? – kérdeztem.

– Három nappal ezelőtt. Először azt hittem, valami karbantartási munka. Aztán tegnap újabbakat találtunk.

– És a Holden Development?

– Nem hivatalosan semmi közük hozzá.

– De?

Dan rám pillantott.

– De ugyanaz a cég, amelyik tavasszal megpróbált megvásárolni egy nagyobb területet a déli oldalon.

A gyomrom összerándult.

– A nagymamám nem adta el.

– Tudom.

– Honnan?

Dan elmosolyodott.

– Mert háromszor mondta el nekem.

Az autó lassan felkapaszkodott a keskeny hegyi úton.

– Azt mondta, hogy ha egyszer meghal, te fogod megkapni a páholyt.

Megmerevedtem.

– Ezt mondta?

– Igen.

– Nekem soha nem mondta.

Dan néhány másodpercig hallgatott.

– Talán azért, mert tudta, hogy ha előre elmondja, te megpróbálod megvédeni őt. Nem akarta, hogy az örökség miatt maradj mellette. Azt akarta, hogy azért maradj, mert szereted.

Lenéztem a térképre.

Hirtelen eszembe jutott minden alkalom, amikor azt kérdezte:

Noah, tudod, mennyit érsz?

Nem a pénzről beszélt.

Ezt most már biztosan tudtam.


A déli rétnél Dan leállította az autót.

A hó egyre sűrűbben esett.

Néhány méterrel odébb narancssárga karók sorakoztak a fák között.

Kiszálltam.

Megálltam az elsőnél.

A föld friss volt körülötte.

– Ezt ma tették le – mondta Dan.

– Honnan tudod?

– A hó alatt még látszik a friss keréknyom.

Letérdeltem.

A karó mellett egy apró, fekete műanyagdarabot találtam.

Felemeltem.

Holden Development.

Ugyanaz a logó.

A nagymamám videója hirtelen új értelmet nyert.

Az ajánlat.

A kávézó.

A nyomás.

A fejlesztő.

Nem egyszerűen egy családi vita volt.

Valaki még mindig meg akarta szerezni a földet.

És talán nem véletlenül éppen most.

– Dan – mondtam –, tudsz valamit a Holden embereiről?

– Van egy nevem.

– Ki?

Elővette a telefonját.

– Richard Vale.

A név ismeretlen volt.

– Ki ő?

Dan megmutatott egy fényképet.

Egy középkorú férfi állt rajta öltönyben, egy új építésű üdülőkomplexum előtt.

– A Holden regionális projektvezetője. Tavaly többször találkozott a nagyanyáddal.

Megnéztem a képet.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami.

– A videóban nagymamám azt mondta, hogy március tizenkettedikén Martin és Clare vitték el a Ridge Caféba.

– Igen.

– De azt is mondta, hogy a fejlesztő ajánlatát akkor már megkapta.

Dan bólintott.

– Így van.

– Akkor ki adta át nekik az ajánlatot?

Dan nem válaszolt.

Nem kellett.


Amikor visszaértünk az ügyvédi irodába, mindenki ugyanott ült.

Csakhogy most már nem ugyanazok az emberek voltak.

Apám arca feszült volt.

Anyám a telefonját szorongatta.

Elena pedig egy papírt tartott a kezében.

– Noah – mondta –, beszélnünk kell.

– Miről?

– A Holdenről.

Megálltam.

– Honnan tudsz róluk?

Nem válaszolt azonnal.

Apám felnézett.

– Elena.

– Nem – mondta a nővérem. – Ezt már nem lehet tovább kerülgetni.

Aztán rám nézett.

– Hat hónappal ezelőtt kaptam egy ajánlatot.

– Tőlük?

Bólintott.

– Igen.

A szívem nagyot dobbant.

– Milyen ajánlatot?

Elena letette az asztalra a dokumentumot.

– Azt akarták, hogy közvetítsek egy megállapodást. Nem a páholy teljes megvásárlásáról szólt. Először csak a déli terület használati jogáról.

– És te elfogadtad?

– Nem.

Apám felállt.

– Elena!

– Elég, apa!

A nővérem hangja most először tört meg.

– Évek óta mindent úgy csinálok, ahogy akarod. Évek óta én vagyok a jó lány, a sikeres lány, az, aki soha nem kérdez. De ebből elég.

A szoba megdermedt.

Elena rám nézett.

– Nem én tettem le azokat a karókat.

– Akkor ki?

Elena lenyelte a választ.

– Nem tudom.

Mr. Hayes azonban ekkor megszólalt.

– Én tudom.

Mindenki felé fordult.

Az ügyvéd lassan kinyitott egy másik aktát.

– Mrs. Novak három hónappal a halála előtt átadott nekem egy másolatot egy szerződésről.

Elém csúsztatta.

A dokumentum tetején egy név állt:

Holden Development – Előszerződés a déli telekrész használatára.

A dátum hat hónappal korábbi volt.

És az aláírás mellett ott állt:

Martin Novak.

Az apám.

A szoba mintha egyszerre veszítette volna el a levegőjét.

Ránéztem.

– Te aláírtad?

Apám arca elsápadt.

– Ez nem az, aminek látszik.

– Akkor mi?

– Csak egy tárgyalási dokumentum volt.

Mr. Hayes felnézett.

– Nem.

Apám megmerevedett.