Aznap este visszatértem a tetőteraszos étteremhez.
Nem azért, hogy bocsánatot kérjek.
Nem azért, hogy visszakapjam a helyemet az asztalnál.
Hanem azért, hogy valamit átadjak Eleanor Caldwellnek.
A pincér meglátott, és azonnal odalépett.
„Mrs. Caldwell, minden rendben?”
„Most már igen.”
Eleanor még mindig ott ült.
Egyedül.
A tizenkét székből tizenegy körül üres poharak álltak.
A tizenkettedik hely előtt pedig ott volt az a szék.
Az én székem.
Most már tudtam, miért hagyták üresen.
Leültem.
Eleanor rám nézett.
„Mit akarsz?”
Elővettem egy borítékot.
„A születésnapi ajándékodat.”
„Nem kérek tőled semmit.”
„Pedig ezt mindenképpen megkapod.”
Az asztalra tettem.
Eleanor kinyitotta.
Az arca néhány másodperc alatt elsápadt.
A dokumentumok között ott volt a ház tulajdoni helyzetének teljes másolata.
És egy felszólítás.
Nem az én aláírásom szerepelt rajta.
Hanem Marcusé.
„Mit tettél?” – kérdezte Eleanor.
„Semmit, amit te ne kezdtél volna el.”
Felálltam.
„Boldog hetvenedik születésnapot.”
Aztán ránéztem az üres székekre.
„Remélem, most már érted, milyen érzés, amikor valakit szándékosan kihagynak.”
Eleanor először nem válaszolt.
Aztán felnézett rám.
„Shawn elvesz téged.”
Megálltam az ajtóban.
„Nem.”
Hátrafordultam.
„Shawn már régen elveszített.”
„Mikor?”
Ránéztem.
„Amikor hagyta, hogy az anyja eltávolítsa a feleségét az asztaltól, miközben ő végig ott ült.”
És kisétáltam.
Aznap este még egy üzenetet kaptam Shawntól.
Csak öt szó volt benne:
„Anna, kérlek. Beszéljünk a házasságunkról.”
Elolvastam.
Majd letettem a telefont.
Mert először három év után nem az volt a kérdés, hogy
vajon még szeret-e engem.
Hanem az:
vajon én még akarom-e őt.






