„És ha egyszer azt mondják neked, hogy a bátyád jövője fontosabb a tiédnél, emlékezz erre: két gyermekem van a családban, de csak egyikük próbálta elhitetni magával, hogy a másiknak kevesebbet kell álmodnia.”

Megálltam.

Grandpa Dale arcára néztem.

– Ezt tudtad?

– Igen.

– Mióta?

– Március óta.

Anyám halkan megszólalt.

– Miért nem mondtad el nekünk?

Grandpa Dale ránézett.

– Mert Eleanor megkért rá.

– De én a lánya vagyok!

– Pontosan.

A szoba újra elcsendesedett.

Aztán Trevor megszólalt.

– Én tudtam a NASA-ról.

Apám hirtelen felé fordult.

– Mit?

Trevor nyelt egyet.

– Láttam Rosella belépőkártyáját nyáron.

Apám arca elsötétült.

– NASA?

– Igen.

– Te tudtál erről?

– Igen.

– És nem szóltál?

Trevor először életében nézett egyenesen apám szemébe.

– Mert ő legalább dolgozott valamiért.

A mondat úgy csapódott a szobába, mint egy pofon.

Apám nem válaszolt.

Trevor folytatta.

– Én nem vagyok D1-es játékos, apa.

Apám megdermedt.

– Ne beszélj hülyeségeket.

– Nem hülyeség.

Trevor hangja remegett.

– Harmadik számú irányító vagyok. Az első számú jobb nálam. A második is. Nem kerestek meg főiskolák. Nem voltak scoutsok. Az a „recruiting service” csak pénzt akart tőlünk.

Apám arca elvörösödött.

– Te hálátlan…

– Nem vagyok hálátlan!

Trevor hangja most már hangos volt.

– Csak fáradt vagyok!

Senki sem szólt.

– Elegem van abból, hogy úgy kell viselkednem, mintha én lennék a család megmentője. Mintha én lennék a következő nagy sztár. Mintha minden pénzt megérnék. Nem akarok D1-be menni!

Anyám sírni kezdett.

– Trevor…

– Futballozni szeretek – mondta. – De nem akarom, hogy az egész életem erről szóljon.

Aztán rám nézett.

– És Rosella… ő tényleg jó abban, amit csinál.

A szemembe nézett.

– Sokkal jobb, mint amennyire valaha is elismertük.

A csendet ezúttal Grandpa Dale törte meg.

– Eleanor ezért hagyta rá az alapot.

Apám megfordult.

– Milyen alap?

Grandpa Dale elővett egy második dokumentumot.

– Az oktatási alap csak a kezdete.

Lassan letette az asztalra.

– Eleanor létrehozott egy külön alapítványt is.

Mrs. Henderson közelebb hajolt.

– Micsoda?

– A neve Eleanor Crowder STEM Scholarship.

Rám nézett.

– Rosella lesz az első kedvezményezettje.

A torkomban dobogott a szívem.

– Nem értem.

– A nagymamád évekkel ezelőtt eladta az egyik ingatlanát. A pénz egy részét befektette. Az alap azóta növekedett.

Aztán elővette az utolsó papírt.

– És az alapítvány kuratóriumában van valaki, akit talán ismersz.

A dokumentumon egy név szerepelt.

Dr. James Whitmore.

Megdermedtem.

– Dr. Whitmore?

Grandpa Dale bólintott.

– Eleanor ismerte őt.

A világ egy pillanatra mintha megállt volna.

NASA.

Caltech.

Grandma.

A levél.

Minden összekapcsolódott.

Dr. Whitmore nem véletlenül figyelt rám.

A nagymamám már jóval azelőtt gondolt a jövőmre, hogy én tudtam volna róla.

A telefonom ekkor újra rezegni kezdett.

Ismeretlen szám.

Megnéztem.

Egy üzenet érkezett.

„Rosella, itt Dr. Whitmore. A Caltech értesített minket a felvételéről. Gratulálok. Eleanor nagyon büszke lenne.”

A szemem megtelt könnyel.

Aztán jött a következő üzenet.

„Van még valami. Kérem, hívjon fel, amikor egyedül van. Fontos.”

Felnéztem.

Grandpa Dale engem figyelt.

– Mit írt?

Megmutattam neki.

Az arca komollyá vált.

– Hívd fel.

– Most?

– Most.

Felálltam az asztaltól.

A huszonkét ember némán figyelt.

Felsétáltam a lépcsőn.

Bezártam magam mögött az ajtót.

Aztán megnyomtam a hívás gombot.

Dr. Whitmore szinte azonnal felvette.

– Rosella?

– Igen.

– Megkaptad a levelet?

– Milyen levelet?

Csend.

A hangja megváltozott.

– Akkor Grandpa Dale még nem mondta el.

– Mit?

Újabb csend.

Aztán Dr. Whitmore kimondta azt a mondatot, amitől az egész testem megdermedt.

– Eleanor nem csak ösztöndíjat hagyott rád.

– Hanem?

– Egy projektet.

– Milyen projektet?

– Egy kutatási programot.

A szívem hevesen vert.

– És azt akarta, hogy te vezesd.

Nem tudtam megszólalni.

– Rosella – folytatta –, a nagymamád évekkel ezelőtt létrehozott egy tudományos alapot. A célja egy fiatal kutatók számára fenntartott program volt.

– Mi köze ehhez nekem?

– Minden.

Hallgattam.

– Eleanor szerint egyszer majd megérted, miért.

A hangja halkabb lett.

– A program első projektje egy kis méretű, nagy hatékonyságú meghajtórendszer fejlesztése.

A szívem összeszorult.

– Mikrothruster?

– Igen.

Lehunytam a szemem.

Az a tizenkét százalékos javulás.

A három hét.

A negyvenhét szimuláció.

A kutatás, amelyről azt hittem, csak egy nyári projekt.

– Dr. Whitmore…

– Rosella, a mikrothruster-elemzésedet elküldtük egy belső kutatócsoportnak. Ők már dolgoznak rajta.

– Mi?

– És van még valami.

Megint csend.

– A kutatásod alapján szeretnének meghívni egy januárban induló, zárt fejlesztési programba.

A kezem remegni kezdett.

– Hol?

Dr. Whitmore válasza után percekig nem tudtam levegőt venni.

– A NASA-nál.

Az ágyam szélére ültem.

Az ablakon túl a ház fényei látszottak.

Odalent a családom még mindig a Thanksgiving-asztal körül ült.

Ugyanazok az emberek, akik hat hónappal korábban elégették a jelentkezéseimet.

Ugyanazok, akik azt mondták, hogy Trevor a jövő.

És most az én jövőm kopogtatott az ajtón.

Nem hangosan.

Nem követelőzve.

Csak ott volt.