„És ha egyszer azt mondják neked, hogy a bátyád jövője fontosabb a tiédnél, emlékezz erre: két gyermekem van a családban, de csak egyikük próbálta elhitetni magával, hogy a másiknak kevesebbet kell álmodnia.”
Megálltam.
Grandpa Dale arcára néztem.
– Ezt tudtad?
– Igen.
– Mióta?
– Március óta.
Anyám halkan megszólalt.
– Miért nem mondtad el nekünk?
Grandpa Dale ránézett.
– Mert Eleanor megkért rá.
– De én a lánya vagyok!
– Pontosan.
A szoba újra elcsendesedett.
Aztán Trevor megszólalt.
– Én tudtam a NASA-ról.
Apám hirtelen felé fordult.
– Mit?
Trevor nyelt egyet.
– Láttam Rosella belépőkártyáját nyáron.
Apám arca elsötétült.
– NASA?
– Igen.
– Te tudtál erről?
– Igen.
– És nem szóltál?
Trevor először életében nézett egyenesen apám szemébe.
– Mert ő legalább dolgozott valamiért.
A mondat úgy csapódott a szobába, mint egy pofon.
Apám nem válaszolt.
Trevor folytatta.
– Én nem vagyok D1-es játékos, apa.
Apám megdermedt.
– Ne beszélj hülyeségeket.
– Nem hülyeség.
Trevor hangja remegett.
– Harmadik számú irányító vagyok. Az első számú jobb nálam. A második is. Nem kerestek meg főiskolák. Nem voltak scoutsok. Az a „recruiting service” csak pénzt akart tőlünk.
Apám arca elvörösödött.
– Te hálátlan…
– Nem vagyok hálátlan!
Trevor hangja most már hangos volt.
– Csak fáradt vagyok!
Senki sem szólt.
– Elegem van abból, hogy úgy kell viselkednem, mintha én lennék a család megmentője. Mintha én lennék a következő nagy sztár. Mintha minden pénzt megérnék. Nem akarok D1-be menni!
Anyám sírni kezdett.
– Trevor…
– Futballozni szeretek – mondta. – De nem akarom, hogy az egész életem erről szóljon.
Aztán rám nézett.
– És Rosella… ő tényleg jó abban, amit csinál.
A szemembe nézett.
– Sokkal jobb, mint amennyire valaha is elismertük.
A csendet ezúttal Grandpa Dale törte meg.
– Eleanor ezért hagyta rá az alapot.
Apám megfordult.
– Milyen alap?
Grandpa Dale elővett egy második dokumentumot.
– Az oktatási alap csak a kezdete.
Lassan letette az asztalra.
– Eleanor létrehozott egy külön alapítványt is.
Mrs. Henderson közelebb hajolt.
– Micsoda?
– A neve Eleanor Crowder STEM Scholarship.
Rám nézett.
– Rosella lesz az első kedvezményezettje.
A torkomban dobogott a szívem.
– Nem értem.
– A nagymamád évekkel ezelőtt eladta az egyik ingatlanát. A pénz egy részét befektette. Az alap azóta növekedett.
Aztán elővette az utolsó papírt.
– És az alapítvány kuratóriumában van valaki, akit talán ismersz.
A dokumentumon egy név szerepelt.
Dr. James Whitmore.
Megdermedtem.
– Dr. Whitmore?
Grandpa Dale bólintott.
– Eleanor ismerte őt.
A világ egy pillanatra mintha megállt volna.
NASA.
Caltech.
Grandma.
A levél.
Minden összekapcsolódott.
Dr. Whitmore nem véletlenül figyelt rám.
A nagymamám már jóval azelőtt gondolt a jövőmre, hogy én tudtam volna róla.
A telefonom ekkor újra rezegni kezdett.
Ismeretlen szám.
Megnéztem.
Egy üzenet érkezett.
„Rosella, itt Dr. Whitmore. A Caltech értesített minket a felvételéről. Gratulálok. Eleanor nagyon büszke lenne.”
A szemem megtelt könnyel.
Aztán jött a következő üzenet.
„Van még valami. Kérem, hívjon fel, amikor egyedül van. Fontos.”
Felnéztem.
Grandpa Dale engem figyelt.
– Mit írt?
Megmutattam neki.
Az arca komollyá vált.
– Hívd fel.
– Most?
– Most.
Felálltam az asztaltól.
A huszonkét ember némán figyelt.
Felsétáltam a lépcsőn.
Bezártam magam mögött az ajtót.
Aztán megnyomtam a hívás gombot.
Dr. Whitmore szinte azonnal felvette.
– Rosella?
– Igen.
– Megkaptad a levelet?
– Milyen levelet?
Csend.
A hangja megváltozott.
– Akkor Grandpa Dale még nem mondta el.
– Mit?
Újabb csend.
Aztán Dr. Whitmore kimondta azt a mondatot, amitől az egész testem megdermedt.
– Eleanor nem csak ösztöndíjat hagyott rád.
– Hanem?
– Egy projektet.
– Milyen projektet?
– Egy kutatási programot.
A szívem hevesen vert.
– És azt akarta, hogy te vezesd.
Nem tudtam megszólalni.
– Rosella – folytatta –, a nagymamád évekkel ezelőtt létrehozott egy tudományos alapot. A célja egy fiatal kutatók számára fenntartott program volt.
– Mi köze ehhez nekem?
– Minden.
Hallgattam.
– Eleanor szerint egyszer majd megérted, miért.
A hangja halkabb lett.
– A program első projektje egy kis méretű, nagy hatékonyságú meghajtórendszer fejlesztése.
A szívem összeszorult.
– Mikrothruster?
– Igen.
Lehunytam a szemem.
Az a tizenkét százalékos javulás.
A három hét.
A negyvenhét szimuláció.
A kutatás, amelyről azt hittem, csak egy nyári projekt.
– Dr. Whitmore…
– Rosella, a mikrothruster-elemzésedet elküldtük egy belső kutatócsoportnak. Ők már dolgoznak rajta.
– Mi?
– És van még valami.
Megint csend.
– A kutatásod alapján szeretnének meghívni egy januárban induló, zárt fejlesztési programba.
A kezem remegni kezdett.
– Hol?
Dr. Whitmore válasza után percekig nem tudtam levegőt venni.
– A NASA-nál.
Az ágyam szélére ültem.
Az ablakon túl a ház fényei látszottak.
Odalent a családom még mindig a Thanksgiving-asztal körül ült.
Ugyanazok az emberek, akik hat hónappal korábban elégették a jelentkezéseimet.
Ugyanazok, akik azt mondták, hogy Trevor a jövő.
És most az én jövőm kopogtatott az ajtón.
Nem hangosan.
Nem követelőzve.
Csak ott volt.






