Augusto ujjai megálltak a papíron.

Az első oldalon nem egy egyszerű szerződés állt, hanem egy olyan dokumentum másolata, amelynek létezéséről ő soha nem beszélt Helenának. A cég neve alatt azonban ott szerepelt egy régi dátum, Helena aláírása és egy közjegyző pecsétje.

— Ez… nem lehet valódi — suttogta Augusto.

Helena nem válaszolt azonnal.

Bianca közelebb lépett, és a férfi válla fölött próbált beleolvasni a dokumentumba.

— Mi van benne?

Augusto becsukta a mappát.

— Semmi, ami rád tartozik.

— Éppen ellenkezőleg — mondta Helena. — Bianca, azt hiszem, te is tudni fogod értékelni, mennyire fontos ez.

A nő arcáról eltűnt a mosoly.

Helena kihúzta a következő lapot.

— Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor Augusto még csak egy kis építőipari céget vezetett, az indulótőke nagy része az én családomtól származott.

Augusto felnevetett.

— Ezt már ezerszer megbeszéltük. Az a pénz kölcsön volt.

— Nem — felelte Helena. — Befektetés volt.

A férfi tekintete megkeményedett.

— Nincs jelentősége.

— De van.

Helena elővett egy újabb dokumentumot.

— A vállalat alapító okiratának módosítását négy hónappal a házasságunk után írtuk alá. Te akkor azt mondtad, csak technikai formalitás. Azt mondtad, hogy nekem nincs szükségem részesedésre, mert úgyis közösen használunk mindent.

Augusto ökölbe szorította a kezét.

— Helena, ne próbálj most hősnőt játszani.

— Nem játszom semmit.

A nő hangja továbbra is nyugodt maradt.

— Az elmúlt négy hétben azonban rájöttem valamire. A céged nem azért lett ekkora, mert egyedül építetted fel. Hanem azért, mert én és a családom húsz éven át finanszíroztuk, támogattuk és sokszor megmentettük.

A folyosón néma csend lett.

A házvezetőnő, Teresa, már nem próbált úgy tenni, mintha nem hallaná őket.

Augusto hirtelen Bianca felé fordult.

— Menj fel az emeletre.

Bianca megmerevedett.

— De…

— Azt mondtam, menj!

A nő néhány másodpercig habozott, majd felkapta az egyik fekete bőrönd fogantyúját.

Helena azonban megszólalt.

— Nem szükséges.

Bianca visszanézett rá.

— Tessék?

— Maradj. Szerintem ezt neked is hallanod kell.

Augusto ingerülten az asztalra csapott.

— Elég!

Helena összerezzent, de nem hátrált.

— Nem, Augusto. Húsz évig volt elég.

Ez a mondat sokkal jobban megsemmisítette a férfit, mint bármilyen kiabálás.

Helena újabb lapot tett elé.

— Ez pedig az audit jelentése.

Augusto arca elsápadt.

— Nem.

— De.

— Ki adta ezt neked?

— Az egykori könyvelőd.

Augusto hátralépett.

Helena folytatta:

— Kiderült, hogy az elmúlt hat évben több vállalati számláról összesen több mint tizenhétmillió realt utaltak át három olyan társaságnak, amelyek hivatalosan nem kapcsolódnak hozzád.

Bianca lassan elengedte a bőröndöt.

— Augusto…

A férfi rákiáltott:

— Fogd be!

Bianca szeme elkerekedett.

Helena viszont már tudta, hogy elérte azt a pontot, ahol Augusto nem tud többé egyszerűen hazudni.

— Az egyik társaság igazgatója egy bizonyos Bianca Salles.

Bianca megdermedt.

— Ez… csak véletlen.

— A második vállalat bankszámlájának kedvezményezettje szintén te vagy.

— Nem tudtam róla.

— A harmadik pedig egy olyan alapítványhoz kapcsolódik, amelynek az ügyvezetője Augusto unokatestvére.

Augusto lehunyta a szemét.

Helena ekkor elővette az utolsó dokumentumot.

— És tudod, mi a legérdekesebb?

Nem várt választ.

— Ezek az átutalások pontosan két héttel azután kezdődtek, hogy te bejelentetted a válásunkat a legközelebbi üzleti partnereidnek.

Augusto lassan felemelte a fejét.

— Mit akarsz?

Helena ránézett.

— Amit te ajánlottál nekem tegnap este. Méltóságot.

A férfi keserűen elmosolyodott.

— Ez fenyegetés?

— Nem. Ez az első alkalom húsz év után, amikor egyszerűen közlöm veled, milyen feltételekkel vagyok hajlandó távozni.

A nő becsukta a kék mappát.

— A házat nem adom át neked. A vállalatban lévő részesedésemet nem mondom le. A közös vagyonunk elszámolását pedig a bíróság előtt fogjuk rendezni.

Augusto hitetlenkedve nézte.

— Te tényleg azt hiszed, hogy ezt megteheted?

Helena halványan elmosolyodott.

— Nem hiszem.

Aztán felmutatta a telefonját.

— Tudom.

A képernyőn egyetlen üzenet volt látható.

„A keresetet benyújtottuk.”

Augusto arca teljesen megváltozott.

Bianca hátralépett.

— Te már ma este elindítottad?

— Igen.

— Mielőtt idejöttünk?

Helena ránézett.

— Már azelőtt, hogy ti ketten beléptetek volna azon az ajtón.

A férfi hirtelen megértette.

A négy hét csendet.

Helena nyugalmát.

Azt, hogy miért nem kérdezett semmit.

Miért nem sírt.

Miért nem könyörgött.

Nem azért, mert feladta.

Hanem mert közben bizonyítékokat gyűjtött.

Augusto odalépett hozzá.

— Helena, ezt még meg lehet beszélni.

— Nem.

— Húsz évünkről van szó.

— Pontosan.

Helena felvette a kék mappát, és Teresa felé fordult.

— Kérem, készítsen elő egy vendégszobát Biancának.

Bianca döbbenten nézett rá.

— Mi?

Helena ekkor először mosolyodott el igazán.

— Hiszen Augusto azt mondta, ez mostantól mindannyiunk közös otthona.

Majd a férjére nézett.

— Csak egy dolgot felejtett el.

— Mit?

— Hogy az otthon nem attól lesz valakié, hogy ő beszél róla a leghangosabban.

Helena megfordult, és elindult a lépcső felé.

Augusto mögötte maradt a vörös ruhás nővel, a két fekete bőrönddel és azzal a felismeréssel, amelyet már nem tudott visszavonni:

a felesége nem üres kézzel készült távozni.