Augusto ujjai megálltak a papíron.
Az első oldalon nem egy egyszerű szerződés állt, hanem egy olyan dokumentum másolata, amelynek létezéséről ő soha nem beszélt Helenának. A cég neve alatt azonban ott szerepelt egy régi dátum, Helena aláírása és egy közjegyző pecsétje.
— Ez… nem lehet valódi — suttogta Augusto.
Helena nem válaszolt azonnal.
Bianca közelebb lépett, és a férfi válla fölött próbált beleolvasni a dokumentumba.
— Mi van benne?
Augusto becsukta a mappát.
— Semmi, ami rád tartozik.
— Éppen ellenkezőleg — mondta Helena. — Bianca, azt hiszem, te is tudni fogod értékelni, mennyire fontos ez.
A nő arcáról eltűnt a mosoly.
Helena kihúzta a következő lapot.
— Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor Augusto még csak egy kis építőipari céget vezetett, az indulótőke nagy része az én családomtól származott.
Augusto felnevetett.
— Ezt már ezerszer megbeszéltük. Az a pénz kölcsön volt.
— Nem — felelte Helena. — Befektetés volt.
A férfi tekintete megkeményedett.
— Nincs jelentősége.
— De van.
Helena elővett egy újabb dokumentumot.
— A vállalat alapító okiratának módosítását négy hónappal a házasságunk után írtuk alá. Te akkor azt mondtad, csak technikai formalitás. Azt mondtad, hogy nekem nincs szükségem részesedésre, mert úgyis közösen használunk mindent.
Augusto ökölbe szorította a kezét.
— Helena, ne próbálj most hősnőt játszani.
— Nem játszom semmit.
A nő hangja továbbra is nyugodt maradt.
— Az elmúlt négy hétben azonban rájöttem valamire. A céged nem azért lett ekkora, mert egyedül építetted fel. Hanem azért, mert én és a családom húsz éven át finanszíroztuk, támogattuk és sokszor megmentettük.
A folyosón néma csend lett.
A házvezetőnő, Teresa, már nem próbált úgy tenni, mintha nem hallaná őket.
Augusto hirtelen Bianca felé fordult.
— Menj fel az emeletre.
Bianca megmerevedett.
— De…
— Azt mondtam, menj!
A nő néhány másodpercig habozott, majd felkapta az egyik fekete bőrönd fogantyúját.
Helena azonban megszólalt.
— Nem szükséges.
Bianca visszanézett rá.
— Tessék?
— Maradj. Szerintem ezt neked is hallanod kell.
Augusto ingerülten az asztalra csapott.
— Elég!
Helena összerezzent, de nem hátrált.
— Nem, Augusto. Húsz évig volt elég.
Ez a mondat sokkal jobban megsemmisítette a férfit, mint bármilyen kiabálás.
Helena újabb lapot tett elé.
— Ez pedig az audit jelentése.
Augusto arca elsápadt.
— Nem.
— De.
— Ki adta ezt neked?
— Az egykori könyvelőd.
Augusto hátralépett.
Helena folytatta:
— Kiderült, hogy az elmúlt hat évben több vállalati számláról összesen több mint tizenhétmillió realt utaltak át három olyan társaságnak, amelyek hivatalosan nem kapcsolódnak hozzád.
Bianca lassan elengedte a bőröndöt.
— Augusto…
A férfi rákiáltott:
— Fogd be!
Bianca szeme elkerekedett.
Helena viszont már tudta, hogy elérte azt a pontot, ahol Augusto nem tud többé egyszerűen hazudni.
— Az egyik társaság igazgatója egy bizonyos Bianca Salles.
Bianca megdermedt.
— Ez… csak véletlen.
— A második vállalat bankszámlájának kedvezményezettje szintén te vagy.
— Nem tudtam róla.
— A harmadik pedig egy olyan alapítványhoz kapcsolódik, amelynek az ügyvezetője Augusto unokatestvére.
Augusto lehunyta a szemét.
Helena ekkor elővette az utolsó dokumentumot.
— És tudod, mi a legérdekesebb?
Nem várt választ.
— Ezek az átutalások pontosan két héttel azután kezdődtek, hogy te bejelentetted a válásunkat a legközelebbi üzleti partnereidnek.
Augusto lassan felemelte a fejét.
— Mit akarsz?
Helena ránézett.
— Amit te ajánlottál nekem tegnap este. Méltóságot.
A férfi keserűen elmosolyodott.
— Ez fenyegetés?
— Nem. Ez az első alkalom húsz év után, amikor egyszerűen közlöm veled, milyen feltételekkel vagyok hajlandó távozni.
A nő becsukta a kék mappát.
— A házat nem adom át neked. A vállalatban lévő részesedésemet nem mondom le. A közös vagyonunk elszámolását pedig a bíróság előtt fogjuk rendezni.
Augusto hitetlenkedve nézte.
— Te tényleg azt hiszed, hogy ezt megteheted?
Helena halványan elmosolyodott.
— Nem hiszem.
Aztán felmutatta a telefonját.
— Tudom.
A képernyőn egyetlen üzenet volt látható.
„A keresetet benyújtottuk.”
Augusto arca teljesen megváltozott.
Bianca hátralépett.
— Te már ma este elindítottad?
— Igen.
— Mielőtt idejöttünk?
Helena ránézett.
— Már azelőtt, hogy ti ketten beléptetek volna azon az ajtón.
A férfi hirtelen megértette.
A négy hét csendet.
Helena nyugalmát.
Azt, hogy miért nem kérdezett semmit.
Miért nem sírt.
Miért nem könyörgött.
Nem azért, mert feladta.
Hanem mert közben bizonyítékokat gyűjtött.
Augusto odalépett hozzá.
— Helena, ezt még meg lehet beszélni.
— Nem.
— Húsz évünkről van szó.
— Pontosan.
Helena felvette a kék mappát, és Teresa felé fordult.
— Kérem, készítsen elő egy vendégszobát Biancának.
Bianca döbbenten nézett rá.
— Mi?
Helena ekkor először mosolyodott el igazán.
— Hiszen Augusto azt mondta, ez mostantól mindannyiunk közös otthona.
Majd a férjére nézett.
— Csak egy dolgot felejtett el.
— Mit?
— Hogy az otthon nem attól lesz valakié, hogy ő beszél róla a leghangosabban.
Helena megfordult, és elindult a lépcső felé.
Augusto mögötte maradt a vörös ruhás nővel, a két fekete bőrönddel és azzal a felismeréssel, amelyet már nem tudott visszavonni:
a felesége nem üres kézzel készült távozni.






