– Igen.
A szeme megtelt könnyel.
– Akkor miért csináltad ezt?
Megráztam a fejem.
– Nem én csináltam.
Csend lett.
Aztán hozzátettem:
– De ha egyszer újra az életem részei akartok lenni, annak nem a pénzemhez vezető út lesz a feltétele.
Ethan lehajtotta a fejét.
– Mit kellene tennem?
– Semmit.
Ránéztem.
– Most először nem kell bizonyítanod, hogy megérdemled az örökséget.
– Hanem?
– Azt kell bizonyítanod, hogy meg tudsz szeretni engem akkor is, ha nincs mit adnom.
Ethan sokáig hallgatott.
Aztán felállt.
Az ajtóhoz ment.
Mielőtt kilépett volna, megfordult.
– Apa…
– Igen?
– Anya tényleg büszke lenne rád?
Elmosolyodtam.
– Nem tudom.
Aztán az ablakon át a tóra néztem.
– De remélem, most már én is büszke lehetek magamra.
Ethan elment.
Én pedig bezártam az ajtót.
Nem azért, hogy örökre kizárjam.
Hanem azért, hogy végre én döntsem el, kit engedek be.
Aznap este Margaret felhívott.
– William, van még valami, amit tudnia kell.
– Mi történt?
– Claire talált egy másik fájlt az esküvői felvételek között.
A szívem megállt egy pillanatra.
– Mit tartalmaz?
Margaret néhány másodpercig hallgatott.
– Ethan azt mondja benne, hogy az egész terv nem az ő ötlete volt.
Megdermedtem.
– Akkor kié?
Margaret hangja lehalkult.
– Vanessa szerintem tudja.
A kezemben lévő pohár lassan megállt.
– És van még egy név a felvételen.
– Kié?
Margaret nem válaszolt azonnal.
Majd kimondta:
– Eleanor Carteré.
A feleségem neve hallatán megfagyott bennem a vér.
Mert Eleanor három éve halott volt.
És fogalmam sem volt, mi köze lehetett annak, amit a gyerekeim terveztek…
ahhoz a titokhoz, amit a feleségem még a halála előtt magával vitt.






