ujjai inkább a lánya ujjai köré zártak. “Megvan, amit ki kellett volna nyitnom.” Kint az eső enyhült. Egy rendőrautó várakozott a felhajtón, miközben Jonathant elvezették, ügyvédekről, bizalmi vagyonkezelésekről és szégyenről kiabálva. Senki sem válaszolt neki. A kastély lépcsőjénél Naomi habozott a nyitott ég alatt. Grace levette a kardigánját, és a lánya vállára tekerte. “Nem sok,” suttogta. Naomi megérintette a kopott anyagot. “Olyan illata van, mint neked.” Grace újra sírni kezdett. Olivia csendben állt mögöttük. “Grace…” Grace megfordult. Olivia arca tele volt szégyennel. “Nem tudom, hogyan tehetném helyre mindezt.” Grace a kastélyra, a fényes ablakokra, a temetési virágokra nézett, amelyek bent látszottak. “Nem teheted jóvá.” Olivia lesütötte a szemét. “De te döntheted el, mi történik ezután.” Naomi szorosabban fogta Grace kezét. Olivia bólintott. “A birtok fizetni fogja a gondozását, a szabadságát és mindent,
amit mindkettőtöktől elvesznek. Nem azért, mert jótékonyságról van szó.” Hangja remegett. “Mert mindig a tiéd volt, hogy eldöntsd.” Grace Naomira nézett. Lánya rémült szemei lassan kezdték elhinni, hogy nem rángatják vissza az emeletre. Grace először engedett meg magának egy apró mosolyt a könnyei között. “Van egy kis lakásom,” mondta Naominak. “Nem nagyszerű. A radiátor egész télen panaszkodik, és a konyhaasztal alig elég nagy ketten.” Naomi ajka remegett. “Leülhetek veled?” Grace felemelte lánya kezét az arcához. “Ameddig csak akarod.” Naomi anyja vállának dőlt. Együtt sétáltak el a kastélytól. Grace a végrendelet felolvasásában szolgálóként lépett be, aki titkos szoba kulcsát tartotta. Anyaként távozott, kezében a lányával, akit elrejtett előle a vagyon. És mögöttük, a kastélyban, ahol a vért szégyenként kezelték, amikor pénz nélkül érkezett, egy üres emeleti ajtó először maradt nyitva harmincegy év után.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






