A nappali szinte pontosan olyan volt, ahogy Charles leírta egyszer.
Kopott fotel.
Régi televízió.
Könyvek.
A falon Ruth fényképe.
És egyetlen családi kép.
Grace.
Odamentem hozzá.
– Gyönyörű volt.
Liam mellém állt.
– Charles mindig ezt mondta.
– Mi történt vele?
Liam nem válaszolt.
Csak elővett egy kulcsot.
A ház pincéjébe vezetett.
A lépcsők recsegtek alattunk.
A pince végében egy régi szekrény állt.
Liam beillesztette a kulcsot.
Kinyitotta.
Belül több tucat iratdoboz sorakozott.
Az egyikre ezt írta Charles:
GRACE – AZ IGAZSÁG.
Leültem a hideg padlóra.
– Miért nem adta át ezeket a rendőrségnek?
Liam rám nézett.
– Mert egyszer már megpróbálta.
– És?
– Nem hittek neki.
– Miért?
– Mert a bizonyítékok eltűntek.
– Mind?
– Majdnem mind.
Aztán Liam elővett egy barna mappát.
– Ezt azonban nem tudták megtalálni.
Kinyitotta.
Egy régi vállalati belépőkártya feküdt benne.
GRACE WILSON.
Mellette egy fényképezőgép.
Egy kazetta.
És egy kézzel írt dátum.
1983. július 17.
– Mi van rajta? – kérdeztem.
– Charles soha nem hallgatta meg egyedül.
– Miért?
– Azt mondta, ha valaki más is hallja, talán végre elhiszik neki.
Liam elővette a régi kazettalejátszót.
A kazettát behelyezte.
Megnyomta a lejátszást.
Először csak sistergést hallottunk.
Aztán egy fiatal nő hangját.
Grace hangját.
– Ha ezt valaki megtalálja, tudnia kell, hogy nem baleset volt.
A testem megfeszült.
A következő mondatnál azonban már mindketten mozdulatlanul ültünk.
– Thomas Halvorsen tudja, hová tűnt a pénz.
A kazetta néhány másodpercig recsegett.
Majd Grace újra megszólalt.
– De nem ő az egyetlen.
Egy ajtó csapódott a háttérben.
Grace hirtelen elhallgatott.
Aztán egy férfihang hallatszott.
– Grace?
A nő zihálni kezdett.
– Kérem, menjen el.
A férfi közelebb lépett.
– Nem kellett volna ezt látnod.
A kazetta hirtelen megszakadt.
A pince néma lett.
Rám néztem Liamre.
– Ki volt az?
Liam arca megkeményedett.
– Nem tudjuk.
– Charles tudta?
– Igen.
– Ki?
Liam nem válaszolt.
Ehelyett elővett egy utolsó borítékot.
A borítékon csak egyetlen név szerepelt.
Charlotte Reyes.
Kinyitottam.
Egyetlen fénykép volt benne.
A kép friss volt.
Nagyon friss.
Egy hónappal Charles halála előtt készülhetett.
Charles állt rajta.
Mellette egy férfi.
A férfi idős volt, ősz hajú, de az arcát azonnal felismertem.
A vállalat jelenlegi elnöke.
Robert Halvorsen.
Thomas fia.
És a kép hátulján Charles kézírásával ez állt:
„Charlotte, ha ezt látod, akkor már tudod, hogy Grace története nem ért véget a halálával.
Robert tudja, hogy én tudom.
És most már tudni fogja, hogy te is tudod.”
A levelet elejtettem.
Abban a pillanatban a telefonom rezegni kezdett.
Ismeretlen szám.
Egyetlen üzenet érkezett:
„Hagyd abba, Charlotte. Charles már meghalt. Ne kényszeríts minket arra, hogy még egyszer ugyanazt tegyük.”
Liam felé fordultam.
– Mit jelent ez?
Ő nem válaszolt.
Csak lassan felállt.
Az arcáról eltűnt minden szín.
– Charlotte…
– Mi az?
– Ezt az üzenetet nem Robert küldte.
– Honnan tudod?
Liam rám nézett.
– Mert Robert Halvorsen tegnap este meghalt.
A telefonom újra rezgett.
Ezúttal egy fénykép érkezett.
Egy fotó a temetőből.
Charles sírjáról.
A sírkövön friss virágok feküdtek.
És a kép alatt csak ennyi állt:
„A következő temetésen már te leszel a főszereplő.”
Liam kezéből kiesett a mappa.
Én pedig először értettem meg, mit jelentett Charles utolsó mondata.
„Ne hagyd, hogy mások szégyent csináljanak abból, hogy jó vagy.”
Mert Charles egész életében hitt abban, hogy az igazság egyszer utoléri azokat, akik elrejtik.
És most, tizenegy év után, az igazság nem kopogtatott többé.
Betörte az ajtót.
És egyenesen hozzám jött.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






