Isabella kérdése után olyan csend telepedett a penthouse-ra, hogy még a kristálycsillárok halk zümmögése is hallhatónak tűnt.

„Ezt mondtad az előbb” – ismételte nyugodtan. „Hogy az olyan emberek, mint én, csak arra valók, hogy kiszolgálják az olyanokat, mint te.”

Ethan Blackwood torka kiszáradt.

Körülöttük több száz vendég állt némán. A politikusok, üzletemberek és hírességek, akik néhány perccel korábban még Ethan minden szaván nevettek, most úgy figyelték, mintha egy nyilvános kivégzés kezdődött volna.

Ethan végül erőt vett magán.

„Ez… félreértés.”

Isabella halványan elmosolyodott.

„Nem. Pontosan azt mondtad, amit gondoltál.”

A Laurent International elnöke egy fekete bőrmappát nyújtott át neki.

„Miss Laurent, minden dokumentumot előkészítettünk. A Blackwood Enterprises teljes ellenőrzése mostantól az Ön kezében van. Az igazgatótanács tagjai közül hatan már aláírták a lemondásukat.”

Ethan azonnal feléjük fordult.

„Mit jelent ez?”

Senki sem válaszolt.

Aztán egy középkorú igazgató, Richard Hale, lassan lesütötte a szemét.

„Azt jelenti, Ethan, hogy a Blackwood Enterprises többé nem a tiéd.”

Ethan arca eltorzult.

„Ez lehetetlen! Az én cégem! Én építettem fel!”

Isabella becsukta a mappát.

„Nem egészen.”

A terem hátsó részében ekkor megjelent egy idős férfi.

Ethan azonnal felismerte.

Victor Laurent volt az.

Isabella nagyapjának egykori legfőbb üzleti tanácsadója.

Victor lassan előrelépett.

„A Blackwood Enterprises alapjait harminc évvel ezelőtt Laurent-tőkéből finanszírozták” – mondta. „A részvények egy része soha nem került valóban Ethan tulajdonába. Azokat egy külön vagyonkezelő alapban tartották fenn.”

Ethan hitetlenkedve nézett rá.

„Miért?”

„Mert Isabella nagyapja tudta, hogy egyszer szükség lehet rá.”

Ethan tekintete azonnal Isabellára szegeződött.

„Te ezt az egészet előre megtervezted?”

„Három éve.”

A szoba ismét elnémult.

Isabella végigtekintett a vendégeken.

„Három évvel ezelőtt vettem át a Laurent-birodalom irányítását. De nem akartam egyetlen tárgyalóteremben ülve elhinni, amit az igazgatók mondanak nekem. Tudni akartam, hogyan bánnak azokkal az emberekkel, akiknek nincs hatalmuk.”

A tekintete a biztonsági őrökre, a személyzetre, majd végül Ethanre siklott.

„Ezért dolgoztam itt.”

Egy nő a tömegben halkan felszisszent.

„Te tényleg takarítónőnek adtad ki magad?”

Isabella bólintott.

„Igen.”

Ethan keserűen felnevetett.

„És azt hiszed, ettől jobb vagy nálam?”

„Nem.”

Isabella közelebb lépett.

„Attól vagyok más, hogy amikor azt hittem, senki sem figyel, akkor is ugyanúgy bántam az emberekkel.”

Ethan nem tudott mit mondani.

Ekkor Isabella felemelte a kezét.

A nagy képernyőn, amely korábban az eljegyzési fotókat vetítette, hirtelen egy biztonsági felvétel jelent meg.

Ethan látható volt rajta.

Nem egyedül.

Az elmúlt hónapokban több alkalommal is megjelent a személyzet részére fenntartott folyosókon. Több alkalmazottat megalázott, egyiküket pedig elbocsátással fenyegette, mert panaszkodni mert a fizetések késése miatt.

A következő felvételen Ethan egyik vezetője egy fekete aktatáskát adott át neki.

Isabella nem szólt.

A vendégek viszont már értették.

Ethan titkos jutalékokat fogadott el.

A Blackwood Enterprises egyik legnagyobb beruházási szerződését szándékosan egy olyan cégnek ítélte oda, amelynek tulajdonosa a sógora volt.

Ethan arca elfehéredett.

„Kapcsold ki!”

A biztonsági őrök nem mozdultak.

„Azonnal kapcsold ki!”

Isabella csak annyit mondott:

„Nem.”

A képernyőn új dokumentum jelent meg.

Egy banki kimutatás.

A teremben több vendég már elővette a telefonját.

Ethan azonban hirtelen megértette, hogy ez nem egyszerűen egy üzleti vereség.

Ez egy csapda volt.

Minden bizonyíték.

Minden szerződés.

Minden hamis számla.

Minden fenyegető üzenet.

Isabella három év alatt mindent összegyűjtött.

„Miért nem állítottál meg korábban?” – kérdezte Ethan rekedten.

Isabella egy pillanatig hallgatott.

„Mert akkor csak azt bizonyítottam volna, hogy rossz üzletember vagy.”

Közelebb lépett hozzá.

„Most viszont azt bizonyítottad, hogy milyen ember vagy.”

Ethan tekintete megkeményedett.

„Azt hiszed, megnyerted ezt a játékot?”

Isabella nem válaszolt.

Ethan lehalkította a hangját.

„Van valami, amit nem tudsz.”

Isabella felvonta a szemöldökét.

„Valóban?”

„A Laurent családnak vannak ellenségei. És én tudom, ki áll mögöttük.”

Ezúttal Isabella arca változott meg.

Alig észrevehetően.

Ethan ezt meglátta.

„Végre figyelsz.”

„Beszélj.”

„Nem itt.”

Ethan a kijárat felé nézett.

„Ha elmondom, ki finanszírozta az ellened indított támadásokat, akkor rájössz, hogy nem én vagyok a legnagyobb ellenséged.”

Isabella néhány másodpercig nézte.

Aztán a biztonsági vezetőhöz fordult.

„Vidd egy külön szobába.”

Ethan elmosolyodott.

„Tudtam, hogy kíváncsi leszel.”

Isabella azonban nem követte.

„És még valami.”

Ethan megfordult.

„Igen?”

„A vallomásod után eldöntöm, hogy megkapod-e azt a lehetőséget, hogy börtön nélkül távozz ebből az épületből.”

Ethan mosolya eltűnt.

A biztonsági őrök elvezették.

A vendégek még mindig némán álltak.

Isabella pedig a hatalmas ablakhoz sétált.

Odakint Manhattan fényei ragyogtak.

Három évvel ezelőtt azért öltötte magára a fekete egyenruhát, hogy megtudja, kik méltók a bizalmára.

Most már tudta.

De egyetlen kérdés maradt.

Ki volt az a személy, aki Ethan Blackwood mögött állt?

És miért akarta tönkretenni a Laurent család örökösnőjét?

Aznap éjjel Isabella még nem tudta, hogy a válasz sokkal közelebb van hozzá, mint gondolta.

Mert amikor később belépett a nagyapja régi, lezárt irodájába, az asztalon egyetlen boríték várta.

A borítékon csak ennyi állt:

„Isabella Laurentnek. Ha ezt olvasod, akkor már tudod, hogy Ethan nem volt egyedül.”

Isabella lassan feltépte a borítékot.

A benne lévő első fényképen pedig egy olyan személy szerepelt, akit egész életében családtagnak hitt.

Isabella arca megmerevedett.