– Már úton vannak.

– Kik?

– A szövetségi nyomozók.

Preston elsápadt.

Sloane pedig egyszerűen megfordult és az ajtó felé indult.

Két lépést tett.

Aztán két nő állta el az útját.

Nem rendőrök voltak.

A foundation két igazgatósági tagja.

Az egyikük, Eleanor Whitmore, rám nézett.

– Vivienne – mondta –, van egy kérdésünk.

Bólintottam.

– Holnap reggel rendkívüli igazgatósági ülést tartunk. De ma este szeretnénk tudni, hogy vállalod-e továbbra is a foundation vezetését.

A terem elcsendesedett.

Ránéztem Leila fényképére.

Aztán Mayára.

Jamalra.

Végül Prestonra.

– Igen – mondtam.

– De nem úgy, ahogy eddig.

A mikrofonhoz hajoltam.

– Ettől a pillanattól kezdve minden szerződést, minden támogatást és minden kiadást független ellenőrzés alá helyezünk. A donorok pénze nem egy házastárs, egy szerető vagy egy baráti kör tulajdona. Azoké, akikért adták.

Taps tört ki.

Most már én sem hallottam Preston hangját.

Csak azt láttam, hogy két nyomozó belép a terembe.

Az egyik Margothoz ment.

A másik egyenesen Preston felé.

A férjem rám nézett.

– Vivienne… ezt nem teheted velem.

Sokáig néztem őt.

Aztán nagyon halkan válaszoltam:

– Nem én tettem ezt veled, Preston.

– Te tetted ezt magaddal.

A nyomozó elővette az igazolványát.

Preston arca megváltozott.

Sloane a terem másik végében sírni kezdett.

A kamera még mindig forgott.

A fotósok pedig mind ugyanarra az emberre irányították a lencséiket.

Nem rám.

Nem Sloane-ra.

Prestonra.

A férfira, aki néhány perccel korábban még attól félt, hogy én megszégyenítem őt.

Most az egész ország láthatta, hogyan omlik össze a saját tökéletesen felépített világa.

Én pedig visszaléptem a mikrofonhoz.

A LED-falon újra megjelent Leila arca.

És csak ennyit mondtam:

– Leila, ígérem, többé senkit nem hagyunk az ajtó mellett.