Michael keserűen elmosolyodott.
– Nem.
– Akkor mit csinálsz?
– Végre választok valakit.
Lauren összeráncolta a homlokát.
– Kit?
Michael lenézett a kezében lévő régi fényképre.
– Saját magamat.
Aznap délután Michael elköltözött.
Nem a hotelbe.
Nem az anyjához.
Hanem egy kis albérletbe.
Egyedül.
PART 7 — Az utolsó találkozás
Három héttel később kopogtak az ajtómon.
Én nyitottam ki.
Michael állt előttem.
Nem volt nála aktatáska.
Nem volt kezében telefon.
Nem volt nála szerződés.
Csak egy kis papírzacskót tartott.
– Hoztam neked valamit.
– Mit?
Kivett belőle egy régi porceláncsészét.
Az én csészémet.
Azt, amelyiket még gyerekkorában összetörte.
Évekkel később valahogy megtalálta és megjavíttatta.
– Emlékszel erre?
Elmosolyodtam.
– Persze.
– Én nem.
Aztán hozzátette:
– De szeretném megtanulni.
Nem öleltem meg azonnal.
Nem mondtam, hogy minden rendben.
Mert nem volt rendben.
A bizalom nem egy ajtó.
Nem lehet egyszerűen kinyitni és visszamenni rajta.
De félreálltam.
– Gyere be.
Michael belépett.
Leült a konyhaasztalhoz.
Arra az asztalra, amelyen három héttel korábban a háromszázezer dolláros adósság feküdt.
Most csak két csésze kávé volt rajta.
És egy üres szék.
Michael arra nézett.
– Anya…
– Igen?
– Meg tudsz nekem bocsátani?
Néhány másodpercig hallgattam.
Aztán ezt mondtam:
– Megpróbálok.
– És vissza tudunk térni ahhoz, ahogy régen volt?
Megráztam a fejem.
– Nem.
Michael lesütötte a szemét.
– Akkor mit csinálunk?
Elmosolyodtam.
– Valami jobbat.
Felnézett.
– Mit?
– Újrakezdjük.
De ezúttal…
nem pénzzel.
Hanem határokkal.
És azon az estén először éreztem úgy, hogy talán a háromszázezer dollár nem egy család végét jelentette.
Hanem annak a kezdetét, amelyben végre mindenki megtanulta, mit jelent valóban felelősséget vállalni.






